Az önazonosság csapdája

„…miért éppen én vagyok a sok közt én? Mily titok kapcsolja minden érdekem, érzésem éppen ehhez a csinos, kis testhez? Mért nem a szomszédoméhoz?” (Babits Mihály: A gólyakalifa)

onazonossag

Miért én vagyok én?

Emberi mivoltunk talán legnagyobb értéke, hogy értelmes, gondolkodó lényként öntudattal rendelkezünk. Ez az érték nemcsak azért becses számunkra, mert lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük magunkat mind a fizikai természettől, mind az élőlények világától, hanem azért is, mert az öntudattal ugyancsak rendelkező embertársaink közt is megtalálhatjuk a helyünket. A családban, a baráti társaságban, a munkahelyi közösségben, sőt, a társadalom egészében betöltött szerepünk szoros összefüggésben áll azzal, hogy mi kinek tartjuk magunkat – és hogy kinek tartanak a többiek. Az emberi közösségben élve öntudatunk teszi lehetővé nemcsak azt, hogy kontrolláljuk cselekedeteinket és tudatos életet éljünk, hanem azt is, hogy másokkal együtt élni képesek legyünk – igazodva az ő személyiségükhöz, az ő tudatos cselekedeteikhez.

Az egyén számára a társadalomba való beilleszkedés képességénél semmivel sem kevésbé fontos az, hogy önmagával kibékülve, saját identitásával harmóniában tudjon élni. Ennek alapja pedig nemcsak az önismeret, hanem az önbecsülés is – és ha értéknek nevezzük az öntudat egészét, akkor egyenesen áldásnak kell tekintenünk az önbecsülés képességét. Persze nem túltengő egóra, nem önzésre és nem alap nélküli túlzott önbizalomra gondolunk ennek hangsúlyozásakor, hanem arra, hogy a helyét a világban megtaláló emberben tudatosul: méltó vagyok, érdemes vagyok arra a szerepre, amit a családban, baráti közösségben, munkahelyen betöltök.

Ez így nagyon rendben is lenne.

Csakhogy az emberi természet igen összetett, és míg gondolkodásunkra a tudatosság jellemző, addig érzelemvilágunk sokkal inkább az ösztönökre épül – ez utóbbiakat kontrollálni kevéssé vagyunk képesek. Így aztán a szép kerek öntudatunkat saját ösztön- és érzelemvilágunkból érik „a legszörnyűbb támadások”. Például oly módon, hogy egyszer csak arra kényszerítenek, feltegyük magunknak ne csupán a Ki vagyok én? kérdést, hanem ennél egy sokkal kínosabban: Miért éppen én vagyok én? Miért éppen magammal vagyok azonos és nem valaki mással? Pontosabban: az én-tudatom miért éppen azt a személyiséget jelöli meg önmagaként, aki én vagyok? Az egyetlenegy ÉN éppen én vagyok, míg az összes többi ÉN nyilvánvalóan nem-én. Vajon én és az én-tudatom mindig is egyek voltak és maradnak, vagy csak éppen most fonódtak össze olyannyira, hogy alig is tudom őket külön kezelni. Merthogy a kettő nem azonos. Egyrészt vagyok én, és másrészt van az, aki engem én-ként definiál. Én azt mondom: én én vagyok. Az én-tudatom pedig azt mondja nekem: te vagy én. Ez még hagyján. De mi lesz, ha egyszer azt mondja: te nem vagy én!

Mielőtt megnyugtatnánk magunkat azzal, hogy mindez csak puszta spekuláció, józan gondolkodású ember nem tépelődik ilyesmin és eszébe sincs önmagát és én-tudatát kettéválasztani, jussanak eszünkbe az enyhébb vagy súlyosabb identitásválsággal, viselkedészavarokkal küszködők – nem ritkán úgy tűnnek fel, mintha nem lennének önmagukkal teljesen azonosak. Aztán ott vannak a komolyabb esetek, a személyiség funkciózavarai, a szkizofrénia különböző válfajai. A sor végén pedig ott fenyeget a tényleges tudathasadás (a disszociatív önazonosság-zavar) és a személyiség teljes szétesése.

Vagyis: ha egyfelől áldás, hogy fejlett öntudattal rendelkezünk, akkor ez másfelől átok, hiszen magában rejti az önazonosság csapdáját: ijesztő képességünket arra, hogy az önmagunkkal való azonosságot megkérdőjelezzük – vagy akár felmondjuk.

2 thoughts on “Az önazonosság csapdája

  1. Sziasztok!
    Szomorúan olvasom, mennyien szenvednek pánikbetegségtől! 24 éves lány vagyok, az első pánikrohamom 20 évesen jött rám, sok előzménye volt, úgy gondolom édesanyámmal való rossz viszony, otthonról hirtelen elköltözés, hirtelen munkahelykeresés, muszájból talpraállás és egy munkatárs, aki partner volt a kábítószerezésben. TUDOM, nem lehet senkire ráerőszakolni, de amilyen állapotban voltam, nem tudtam máshogy felvidítani magamat, csak ha szétcsúsztam. Az első roham munka utáni lazítás közben ért el. A szokásos…. magas pulzus, szédülés, a haláltól való félelem. 25 km-re voltam az otthonomtól és nem tudtam, h valaha hazaérek-e. Csak ültem a pázsiton és nem tudtam mi történik velem. Szörnyű volt, elítélhettek, mondhatjátok, h hülye narkós megérdemli. Mondanom sem kell, hogy azóta nem nyúltam semmihez. A második éjszaka tört rám, nagymamámmal (ide költöztem) miután nyugovóra tértünk, rámtört ismét az érzés. Nem mertem neki szólni, pedig már gondolkoztam azon h mentőt hívok magamra, fel alá járkáltam a lakásban, bevettem a frontinjából egy szemet, h legalább a szívem lassabban verjen. És egyszercsak elmúlt. Azóta tud róla, rengetegszer ébresztettem fel éjszaka, h mama jön, rosszul vagyok. Mondanom sem kell mennyire megviseli őt is, mindenről tud, a kábítószerezésről is. 4 éve tart, és most kezd kirajzolódni bennem, h sosem voltam nyugodt. Gyermekkoromban is többször tört rám szorongó érzés, főleg éjszaka, takarodó után, csend a házban és én alig tudtam elaludni a nyugtalanságtól. Édesanyám vaskalapos volt. Rossz jegy? Pofon. Nem sepregettél fel? Pofon. Szinte mindenre pofon volt a válasz. Hozzáteszem, neki sem volt jó gyermekkora, ő sem kapott melegebbet. 20 év alatt hétszer költöztem el, többek között édesanyám párcseréje miatt. Egy csavargónak éreztem magam mindig. Na de mielőtt megírnám az életútinterjúmat, jelenleg is tart az állapot. Van, hogy egy időre jobban vagyok, de mindig visszatér. Viszolygok az éjszakai vezetéstől, a távolra való utazástól, nyaralni sem tudok elmenni gondterheltség nélkül. 4 éve igazolt futballista vok, imádom, egyszerűen a játékidő alatt minden gondom elszáll, de már ott tartok, hogy ha idegenbe kell utazni, és az meghaladja a 30 km-t, már a meccs előtti nap attól tartok h az oda vagy a visszaúton rosszul leszek. Szerencsém van, olyan párom van, aki teljesen megérti és tiszteletben tartja a problémámat, segíteni próbál, ahova csak tud elkísér és ez működik, a jelenlétében nyugodt vagyok. Egy hete kaptam a kolléganőmtől egy könyvet, az a címe h A titok. 3-4 napig felvoltam villanyozódva, h úristen ez lehet a megoldás a problémámra. De pár napra rá miután kontrollvizsgálatra mentem a pszichiáterhez, hazaértem és rosszul lettem, megint. Tudom, hogy sok a stresszforrás körülöttem, a párom volt felesége nem hagy minket nyugodni, a munkahelyemen is van egy energiavámpír nő, ráadásul 0-3 éves gyerekekkel foglalkozom, mindig ott motoszkál a fejemben, h nehogy rosszul legyek előttük, nehogy megijedjenek…. persze eddig még szerencsére nem volt rá példa. Gyógyszert szedek, eleinte Cipralex+Sanax kombót, majd később orvost váltottam, mert szart sem ért az sztk-s orvos, a sanaxot elbírtam hagyni a cipralexet is már a 2 szemről 1re csökkentettem, de újra visszaállt az állapot, ekkor gyógyszert cseréltünk, Mizapint és Rivotrilt kaptam. Tudom, sőt sokat hallottam, hogy a Rivotrilra rá lehet szokni, de mit tegyek, ha beveszem és elmúlik tőle a rosszullétem? Mért szenvedjek, ha kicsit is tompíthat a szörnyű érzésen? Vissza térve a Titokra, a legnagyobb videómegosztón fent van film változatban, ajánlom mindenkinek, egy kis reményt adhat annak, aki már sokmindent kipróbált.
    Akinek még ezekután is lenne kedve velem beszélni róla nyugodtan írjon. szkacsin@citromail.hu

  2. “Merthogy a kettő nem azonos. Egyrészt vagyok én, és másrészt van az, aki engem én-ként definiál. Én azt mondom: én én vagyok. Az én-tudatom pedig azt mondja nekem: te vagy én.”

    Igen. Én is szembesültem ezzel. És mi a válasz, a feloldás? Mi az az “én”?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.