„A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.” – így indul Szerb Antal ragyogó regénye, az Utas és holdvilág. Hogy miben állt ez a baj, azt nem áruljuk el, érdemes elolvasni a pszichologizáló-filozofáló részletekben gazdag könyvet. A főhős viselkedésének gyakran részletező leírása olykor egy-egy orvosi esettanulmány irodalmi feldolgozásának is beillenék: legtöbbünk találkozott már hasonló érzetekkel, zavarokkal – meglehet, a felismerés, hogy nem állunk egyedül a problémánkkal, segíthet ezek leküzdésében.
A hosszabb idézet előtt annyit árulunk el, hogy a regény főhőse, Mihály olaszországi nászúton van és egy rég nem látott osztálytárs váratlan felbukkanása készteti arra, felidézze ifjúságát. Feleségének kezd mesélni furcsa fiatalkori viselkedéséről, érzékzavarairól, ezek közül is a legszörnyűbbről, az örvényről.
Elragadja-e Mihályt az örvény?
Időnként úgy éreztem, hogy megnyílik mellettem a föld, és egy rettenetes örvény szélén állok. Az örvényt azért mégsem kell szóról szóra venned, sose láttam ezt az örvényt, nem volt vízióm, csak éppen tudtam, hogy ott van az örvény. Illetve azt is tudtam, hogy nincs ott, csak képzelem, hiszen tudod, milyen komplikáltak ezek a dolgok. De annyi tény, hogy mikor elfogott ez az örvény-érzés, nem mertem megmozdulni, nem tudtam egy szót sem szólni, és azt hittem, hogy mindennek vége van.
A folytatás, illetve az új tartalommal kiegészített cikk teljes egészében új weboldalunkon olvasható: