Amikor azt boncolgatjuk, hogy mitől fél a pánikbeteg páciens, gyakran elhangzik a válasz: a haláltól. Akár egy konkrét formájától (jellemzően szívrohamtól vagy agyvérzéstől), akár csak úgy általánosságban attól, hogy lecsap a halál egy rosszullét közben.

Nem játszom a bölcset, nem osztogatok ” jó tanácsokat”, amik amúgy is haszontalanok lennének egy ilyen mélyen gyökerező félelemmel szemben. De talán kimondatlanul is azt próbálom átadni, hogy a halál… hát azt nem kell annyira komolyan venni.
Meglehet, tartok attól is, hogy ha ezt kimondanám, a páciensek bolondnak hinnének, vagy szívtelennek, akiből az empátia szikrája is hiányzik.

Tegnap meghalt Umberto Eco, és ahogy olvasgattam a nekrológokat, belefutottam egy tőle származó idézetbe:
“Mindig is lenyűgözött az emberi nevetés. Azt hiszem, a nevetés megszelídíti a halált, mert nem vesszük a halált olyan véresen komolyan, ha az életet sem vesszük véresen komolyan.”

Igen. Valahogy így.