A pánikbetegség egyik jellemzője, hogy a beteg tisztában van azzal, hogy a félelmei irracionálisak. Azonban hiába van jelen a racionális gondolat, hogy valószínűleg nem lesz semmi baj, a nyugtatgatás nem használ, a szorongás rettegéssé fokozódik, az ember pedig úgy érzi, tehetetlen a halálfélelemmel szemben.
És mintha ez nem volna elég, a pánikbeteg még szégyelli is magát, hogy ilyen “buta” gondolatok miatt retteg, és sokszor alig beszél róla valakinek. Nem is könnyű beszélni róla, hiszen az irracionális félelmek súlyosságát nehezen értik meg azok, akik nem éltek át ilyesmit.
Miért van ez a tehetetlenség a pánikrohammal szemben? Miért nem elég, ha az ember tudja, hogy a félelmeinek nincs értelme?
Az egyik ok az, hogy az agyunknak van egy nem racionálisan működő része, ami nem hallgat az észérvekre. Erről részletesen írtunk a Rakoncátlan elefánt című bejegyzésben, ahol az elefánt jelenti az irracionális részünket, a hátán ülő ember pedig a logikus gondolkodást, ami kétségbeesve próbálja megfékezni az elefántot.
A másik ok az, hogy a rossz élmények sokkal mélyebben megmaradnak az emlékezetünkben, mint a semleges vagy jó élmények. Néha elég egyetlen pánikrohamot átélni, és az ember máris kezdi elkerülni az ahhoz hasonló helyzeteket. Ezeket az emlékeket később csak nehéz munkával lehet közömbösíteni.
A cikk kibővített tartalommal a Pánikrendelő új weboldalán olvasható:
