Az önazonosság csapdája

„…miért éppen én vagyok a sok közt én? Mily titok kapcsolja minden érdekem, érzésem éppen ehhez a csinos, kis testhez? Mért nem a szomszédoméhoz?” (Babits Mihály: A gólyakalifa)

onazonossag

Miért én vagyok én?

Emberi mivoltunk talán legnagyobb értéke, hogy értelmes, gondolkodó lényként öntudattal rendelkezünk. Ez az érték nemcsak azért becses számunkra, mert lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük magunkat mind a fizikai természettől, mind az élőlények világától, hanem azért is, mert az öntudattal ugyancsak rendelkező embertársaink közt is megtalálhatjuk a helyünket. A családban, a baráti társaságban, a munkahelyi közösségben, sőt, a társadalom egészében betöltött szerepünk szoros összefüggésben áll azzal, hogy mi kinek tartjuk magunkat – és hogy kinek tartanak a többiek. Az emberi közösségben élve öntudatunk teszi lehetővé nemcsak azt, hogy kontrolláljuk cselekedeteinket és tudatos életet éljünk, hanem azt is, hogy másokkal együtt élni képesek legyünk – igazodva az ő személyiségükhöz, az ő tudatos cselekedeteikhez.

Az egyén számára a társadalomba való beilleszkedés képességénél semmivel sem kevésbé fontos az, hogy önmagával kibékülve, saját identitásával harmóniában tudjon élni. Ennek alapja pedig nemcsak az önismeret, hanem az önbecsülés is – és ha értéknek nevezzük az öntudat egészét, akkor egyenesen áldásnak kell tekintenünk az önbecsülés képességét. Persze nem túltengő egóra, nem önzésre és nem alap nélküli túlzott önbizalomra gondolunk ennek hangsúlyozásakor, hanem arra, hogy a helyét a világban megtaláló emberben tudatosul: méltó vagyok, érdemes vagyok arra a szerepre, amit a családban, baráti közösségben, munkahelyen betöltök.

Ez így nagyon rendben is lenne.

Csakhogy az emberi természet igen összetett, és míg gondolkodásunkra a tudatosság jellemző, addig érzelemvilágunk sokkal inkább az ösztönökre épül – ez utóbbiakat kontrollálni kevéssé vagyunk képesek. Így aztán a szép kerek öntudatunkat saját ösztön- és érzelemvilágunkból érik „a legszörnyűbb támadások”. Például oly módon, hogy egyszer csak arra kényszerítenek, feltegyük magunknak ne csupán a Ki vagyok én? kérdést, hanem ennél egy sokkal kínosabban: Miért éppen én vagyok én? Miért éppen magammal vagyok azonos és nem valaki mással? Pontosabban: az én-tudatom miért éppen azt a személyiséget jelöli meg önmagaként, aki én vagyok? Az egyetlenegy ÉN éppen én vagyok, míg az összes többi ÉN nyilvánvalóan nem-én. Vajon én és az én-tudatom mindig is egyek voltak és maradnak, vagy csak éppen most fonódtak össze olyannyira, hogy alig is tudom őket külön kezelni. Merthogy a kettő nem azonos. Egyrészt vagyok én, és másrészt van az, aki engem én-ként definiál. Én azt mondom: én én vagyok. Az én-tudatom pedig azt mondja nekem: te vagy én. Ez még hagyján. De mi lesz, ha egyszer azt mondja: te nem vagy én!

Mielőtt megnyugtatnánk magunkat azzal, hogy mindez csak puszta spekuláció, józan gondolkodású ember nem tépelődik ilyesmin és eszébe sincs önmagát és én-tudatát kettéválasztani, jussanak eszünkbe az enyhébb vagy súlyosabb identitásválsággal, viselkedészavarokkal küszködők – nem ritkán úgy tűnnek fel, mintha nem lennének önmagukkal teljesen azonosak. Aztán ott vannak a komolyabb esetek, a személyiség funkciózavarai, a szkizofrénia különböző válfajai. A sor végén pedig ott fenyeget a tényleges tudathasadás (a disszociatív önazonosság-zavar) és a személyiség teljes szétesése.

Vagyis: ha egyfelől áldás, hogy fejlett öntudattal rendelkezünk, akkor ez másfelől átok, hiszen magában rejti az önazonosság csapdáját: ijesztő képességünket arra, hogy az önmagunkkal való azonosságot megkérdőjelezzük – vagy akár felmondjuk.

Ismerd meg önmagad

a_puthia

A delphoi jósnő. Sir John Collier (1850- 1934) angol festő munkája

Ha művelt körökben szóba kerül az önismeret, önmagunk megismerése, akkor a korszerű lélektani nézetek tárgyalása előtt illik megemlíteni, hogy Apolló görög isten szentélyének, a delphoi jósdának ez volt a nevezetes felirata: ISMERD MEG ÖNMAGAD.

A felszólítás és a görög mitológiára való hivatkozás kétségtelenül tökéletes felütése lehet a témának, a kérdés inkább az, hogy a szép szlogen mögé sikerül-e tartalmat tennünk, az önismeretről való elmélkedés túlmegy-e a közhelyeken, túlmegy-e a vulgárpszichológián, avagy kimerül annak hangsúlyozásában, hogy – például a lelki problémák orvoslásában – mekkora nagy jelentősége van az önismeretnek.

Ám akár magas szakmai nívón, akár a lapos közhelyek szintjén folyik a téma kifejtése, egyvalami fölött szinte bizonyosan elsiklik az, aki a közismert feliratra hivatkozva kezdte eszmefuttatását. Ez pedig ennek a nevezetes feliratnak a harmadik mondata. Amely így hangzik: LÉGY URA LELKEDNEK.

Ezt a felszólítást nehezen lehet másként értelmezni, mint úgy, hogy önmagunk megismerésére azért van szükségünk, hogy uralkodjunk a lelkünk felett. Ez viszont így már nem annyira tetszetős. Sőt.

Azon persze lehet vitatkozni – tesszük is ezredévek óta -, hogy mi a lélek, személyiségünknek melyik része (illetve hogy az ókori görögök mit értettek alatta). Ám talán abban nem tévedünk, hogy ebben a szövegösszefüggésben az önmagát megismerő ember lelke valamilyen elnyomandó, elfojtandó, megzabolázandó dolognak tűnik, amit uralnunk kell, amit féken kell tartanunk. Ám ha ez igaz, már ott is vagyunk az elfojtásnál, a védekezési-elhárítási mechanizmusnál, aminek a funkciója éppen az, hogy megakadályozza azoknak a mozzanatoknak a felismerését, melyek fenyegetik az önértékelésünket és ezért szorongáshoz, stresszhez vezethetnek.

Itt mintha valami feje tetejére lenne állítva.

Ugyanis az elfojtás alapvetően akaratlan (tudat alatti) folyamat, és önismeretre – mondjuk egy önismereti terápiás tréningre – éppen azért van szükség, hogy feltárjuk, kiszabadítsuk a fojtásból azt, amivel szembesülnünk kell, amit meg kell tanulnunk kezelni, amivel harmonikusan együtt kell élnünk. De nem úgy ám, hogy uralkodunk felette: hiszen ez újabb elnyomást, elfojtást jelentene.

Az nem jó megoldás, ha valami ismeretlent csak azért ismerünk meg, hogy aztán egy sötét pincébe zárjuk. Ebből csak újabb szorongás, frusztráció származhat, hiszen a lélekkel megáldott önmagunknak a megismerése egyben meg is változtatja ezt a bizonyos önmagunkat, és aki egyszer már elkezdte automatikus gondolatainak a tudatosítását, az utána már nem tud visszamenni nem-tudatosba.

Ha egy mai pszichoterapeuta beleszólhatna, mi vésessék kőbe az ógörögöknél, talán ezt kérné:

ISMERD MEG ÖNMAGAD. ÉLJ EGYÜTT A LELKEDDEL HARMÓNIÁBAN.

Szerb Antal ismerte a pánikrohamot?

utas-es-holdvilag„A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.” – így indul Szerb Antal ragyogó regénye, az Utas és holdvilág. Hogy miben állt ez a baj, azt nem áruljuk el, érdemes elolvasni a pszichologizáló-filozofáló részletekben gazdag könyvet. A főhős viselkedésének gyakran részletező leírása olykor egy-egy orvosi esettanulmány irodalmi feldolgozásának is beillenék: legtöbbünk találkozott már hasonló érzetekkel, zavarokkal – meglehet, a felismerés, hogy nem állunk egyedül a problémánkkal, segíthet ezek leküzdésében.

A hosszabb idézet előtt annyit árulunk el, hogy a regény főhőse, Mihály olaszországi nászúton van és egy rég nem látott osztálytárs váratlan felbukkanása készteti arra, felidézze ifjúságát. Feleségének kezd mesélni furcsa fiatalkori viselkedéséről, érzékzavarairól, ezek közül is a legszörnyűbbről, az örvényről.

Elragadja-e Mihályt az örvény?

Időnként úgy éreztem, hogy megnyílik mellettem a föld, és egy rettenetes örvény szélén állok. Az örvényt azért mégsem kell szóról szóra venned, sose láttam ezt az örvényt, nem volt vízióm, csak éppen tudtam, hogy ott van az örvény. Illetve azt is tudtam, hogy nincs ott, csak képzelem, hiszen tudod, milyen komplikáltak ezek a dolgok. De annyi tény, hogy mikor elfogott ez az örvény-érzés, nem mertem megmozdulni, nem tudtam egy szót sem szólni, és azt hittem, hogy mindennek vége van.

Ez az érzés egyébként nem tartott sokáig, és nem is volt sok ilyen rohamom. Nagyon kellemetlen volt egyszer természetrajz órán. Éppen megnyílt melletted a föld, mikor kihívtak felelni. Én meg se mozdultam, csak ültem tovább a helyemen. A tanár egy ideig még szólongatott, majd mikor látta, hogy nem mozdulok, felkelt, és odajött hozzám. – Mi bajod van? – kérdezte. Persze nem feleltem. Erre egy darabig nézett rám, azután visszament a katedrára, és mást hívott ki felelni. Olyan finom papi lélek volt, hogy nem szólt soha egy szót sem az esetről.

… Egy nap leesett az első hó. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, és bekapjam az extraebédet, rögtön rohantam fel a Várba. A hó különösen nagy passzió volt nekem, és az, hogy hóban a városrészek egészen mások, olyannyira, hogy el is lehet tévedni az ismerős utcák közt. Sokáig csavarogtam, azután kimentem a Bástyasétányra, és bámultam a budai hegyek felé. Egyszerre megint megnyílt mellettem a föld. Az örvény ezúttal annál plauzibilisabb volt, mert csakugyan magaslaton álltam. Minthogy akkor már többször találkoztam az örvénnyel, nem voltam annyira megrémülve, sőt bizonyos flegmával vártam, hogy majd már újra összenő a föld, és az örvény eltűnik. Így vártam egy ideig, nem tudnám megmondani, meddig, mert ilyenkor éppúgy elhagyja az embert az időérzéke, mint álmában vagy szeretkezés közben. … rémülten vettem észre, hogy az örvény növekszik, hogy már csak mintegy tíz centiméter választ el a szélétől, és az örvény lassan-lassan közeledik a lábam felé. Még néhány perc, és végem, lezuhanok. Görcsösen belekapaszkodtam a korlátba.

Eddig a szemléletes leírás. Hogy mi történt ezután, megtudható a regényből.

Olvasóinkra bízzuk annak eldöntését: vajon pánikrohamot vagy valamilyen más tünetet ír le Szerb Antal ebben a részletben. Illetve: tapasztalt-e már hasonló örvény-érzést olvasóink közül valaki?

Szerb Antal regényének szövege a Magyar Elektronikus könyvtárban: