“Hogy lehet így élni?”

panik-szindromaPánikbetegekkel foglalkozom, akik sokszor mesélik, hogy ismerőseik borzadva kérdezik tőlük: hogy lehet így élni? Hogyan él az, aki nem tud közlekedni, vagy nem tud bemenni a boltba. Milyen élet az, amikor valaki nem képes kijönni a lakásából…

Kétféle betegségfelfogással találkozom az ismerősök, családtagok részéről: vannak, akik úgy tekintenek a pszichés betegségekre, mint megváltozott állapotra, mint mondjuk egy influenzára, amiből ki lehet gyógyulni, és akkor a beteg visszaváltozik normális emberré. Be kell venni a dilibogyót, amit felír a pszichiáter, vagy elmenni terápiába, és akkor minden rendben lesz.

És vannak, akik hisztinek tekintik, amit az ember tetszés szerint abba tud hagyni, csak össze kell szednie magát.
Azt gondolom, hogy mindkét felfogás alapvetően téves. Talán egyenesen védekező reakciók, amivel távol tartjuk magunktól a pszichés betegségek rémes gondolatát.

Az általános szorongás (pánikbetegség, depresszió stb.) egyszerűen fogalmazva sokkal inkább tünet, mint betegség. Annak a tünete, hogy az emberi gondolkodás tele van torzításokkal, hiedelmekkel, hibás információfeldolgozással. Világokat alkotunk magunknak, és megalkotjuk magunkat ezekben a világokban, mindannyian, kivétel nélkül. És a világról és magunkról szőtt mesék adott körülmények között súlyosan önsorsrontó viselkedésekhez vezetnek.

Akinél ez az önsorsrontás látványossá válik, az megkapja a dilibogyót, vagy elmegy terápiába. De ugyanilyen (na jó: nagyon hasonló) torzítások működnek annál az embernél is, aki elborzadva kérdezi a pánikbetegtől, hogy “hogy lehet így élni”. Hacsak nem foglalkozott a gondolkodási sémák tudatos átalakításával – és legtöbbünkről bízvást állítható, hogy addig halogatjuk az ilyesmit, amíg csak lehet, mert fárasztó és kellemetlen -, nála is azok a sokszor hibásan funkcionáló megküzdési módok, elkerülések, alaptalan hiedelmek működnek, mint a betegben.

Ha így nézzük, a “normális” ember még inkább veszélyeztetett, hiszen nem érzékel olyan kényszerítő erejű tünetet, ami miatt törődnie kéne az általa megalkotott világkép és önkép torzításaival…

Ezzel nem azt mondom, hogy mindenki beteg és rohanjon a pszichológushoz 🙂 Csak vannak olyan életkörülmények, amikor a megalkotott kis világunk zavaróan súrlódik az “igazi” világgal, és van olyan, amikor nem. Az előbbi vacak, és betegségnek nevezzük, viszont egyben remek alkalom is arra, hogy megvizsgáljuk, rosszul csinálunk-e valamit.