Irracionális félelmeink kezelése

A pánikbetegség egyik jellemzője, hogy a beteg tisztában van azzal, hogy a félelmei irracionálisak. Azonban hiába van jelen a racionális gondolat, hogy valószínűleg nem lesz semmi baj, a nyugtatgatás nem használ, a szorongás rettegéssé fokozódik, az ember pedig úgy érzi, tehetetlen a halálfélelemmel szemben.

És mintha ez nem volna elég, a pánikbeteg még szégyelli is magát, hogy ilyen “buta” gondolatok miatt retteg, és sokszor alig beszél róla valakinek. Nem is könnyű beszélni róla, hiszen az irracionális félelmek súlyosságát nehezen értik meg azok, akik nem éltek át ilyesmit.

Miért van ez a tehetetlenség a pánikrohammal szemben? Miért nem elég, ha az ember tudja, hogy a félelmeinek nincs értelme?

Az egyik ok az, hogy az agyunknak van egy nem racionálisan működő része, ami nem hallgat az észérvekre. Erről részletesen írtunk a Rakoncátlan elefánt című bejegyzésben, ahol az elefánt jelenti az irracionális részünket, a hátán ülő ember pedig a logikus gondolkodást, ami kétségbeesve próbálja megfékezni az elefántot.

A másik ok az, hogy a rossz élmények sokkal mélyebben megmaradnak az emlékezetünkben, mint a semleges vagy jó élmények. Néha elég egyetlen pánikrohamot átélni, és az ember máris kezdi elkerülni az ahhoz hasonló helyzeteket. Ezeket az emlékeket később csak nehéz munkával lehet közömbösíteni.

Ilyen nehéz munkát végeznek a mi pácienseink is, amikor terápiában vannak. Mert a pánikbetegség terápiája nem abból áll, hogy beszélgetünk. Gondosan megtervezett gyakorlatokat végzünk, amik lépésről lépésre kivezetnek a szorongásból, de ezeket a lépéseket nem mindig könnyű megtenni. A terapeuta ott van, hogy segítsen és mutassa a következő lépést, de végigmenni az úton a páciensnek kell.

Az irracionális félelmek nagyon makacsak, ha az ember nem tudja, hogyan kezelje őket. Sokszor előfordul, hogy évtizedekig szenved valaki a pánikbetegségtől, mire a megfelelő terapeutához eljut.

Ezt az időt szeretnénk lerövidíteni, és végigkísérni a gyógyulás útján mindazokat, akik úgy döntenek, hogy belevágnak ebbe az izgalmas és sikerrel biztató terápiába.

A halálfélelemről

Amikor azt boncolgatjuk, hogy mitől fél a pánikbeteg páciens, gyakran elhangzik a válasz: a haláltól. Akár egy konkrét formájától (jellemzően szívrohamtól vagy agyvérzéstől), akár csak úgy általánosságban attól, hogy lecsap a halál egy rosszullét közben.

Nem játszom a bölcset, nem osztogatok ” jó tanácsokat”, amik amúgy is haszontalanok lennének egy ilyen mélyen gyökerező félelemmel szemben. De talán kimondatlanul is azt próbálom átadni, hogy a halál… hát azt nem kell annyira komolyan venni.
Meglehet, tartok attól is, hogy ha ezt kimondanám, a páciensek bolondnak hinnének, vagy szívtelennek, akiből az empátia szikrája is hiányzik.

Tegnap meghalt Umberto Eco, és ahogy olvasgattam a nekrológokat, belefutottam egy tőle származó idézetbe:
“Mindig is lenyűgözött az emberi nevetés. Azt hiszem, a nevetés megszelídíti a halált, mert nem vesszük a halált olyan véresen komolyan, ha az életet sem vesszük véresen komolyan.”

Igen. Valahogy így.

Híres pánikbetegek II. – Csala Zsuzsa

“A huszadik század legnagyobb magyar komikája, akinek neve egyet jelent a mosollyal” – így beszélt Csala Zsuzsáról egy kollégája a színésznő temetésén idén márciusban. Negyven évig volt a Vidám Színpad tagja, minden szerepében nevetett és nevettetett, Jászai Mari-díjas érdemes művész volt… És pánikbeteg, depressziós és alkoholista.

csala_zsuzsa_fiatalonAz őt jól ismerő Csonka András így ír erről a kettősségről:

“Évek alatt egyetlen családtagját nem láttam a színházban, a férjét, a testvéreit, senkit. Ezt akkor furcsállottam is, hiszen az ember a hozzátartozói előtt is büszke szeret lenni arra, amit alkot. Zsuzsa egész életét a színháznak adta. Szerintem itt érezte igazán otthon magát és nem a házában. (…) Évekig pánikbetegség kínozta, alig mert a színpadra kimenni, az mégsem jutott soha eszébe, hogy abbahagyja a pályát.”

A színésznő betegsége a ’70-es évek végén kezdődött. Pszichiátrián is kezelték, de csak nyugtatókat írtak fel neki, amitől még inkább bizonytalannak és tompának érezte magát. Mivel diagnosztizálni nem tudták, segítséget se kapott a tünetek leküzdéséhez.
2011-ben beszélt először nyilvánosan a pánikbetegségéről:

csala_zsuzsa_straub_dezso“Akkor még nem tudtuk, hogy a betegséget pániknak hívják… Nem akartam élni, semmiben nem volt örömöm. Nem tudtam menni, csak a falba kapaszkodva, vagy ha valakit fogtam. Emlékszem, valami bohócot játszottam, és annyira beteg voltam, hogy nem tudtam, hol a közönség. A kollégáim állandóan igazítottak, hogy merre beszéljek, mert azt se tudtam, hol vagyok… Én ezt a betegséget senkinek nem kívánom. Két évig voltam benne, végül saját magam küzdöttem le.”

Legfőbb tünete a szédülés és a bizonytalanság volt, ami együtt járt azzal a fajta beszűkült tudatállapottal, amiről pár napja is írtunk. A kibírhatatlan tünetek az alkoholhoz is elvezették:

csala_zsuzsa_kutya“Soha nem titkoltam, hogy ittam és a pánikbetegségemet sem. Pedig nagyon rossz állapotban voltam. Mindig készenlétben állt egy tartalék színésznő, hogy ha bajba kerülök, beugorhasson helyettem. Mivel úgy akartam, ezt is le tudtam győzni. A színpadon soha nem ittam, csak este otthon, hogy feldobjon. De végül saját akaratomból ezt is abbahagytam. Senki a közönségből a mai napig nem tudja, hogy én pánikbeteg voltam.”

Ahogy fogalmazott, végül a kutyáinak és az akaraterejének köszönhette, hogy kigyógyult a betegségből.

A pánikroham leküzdése

Érdemes akkor kezdeni a pánikroham leküzdését, amikor az ember nincs pánikrohamban, mert ha már tart a roham, akkor elég nehéz ezen gondolkodni és új módszereket kipróbálni a leküzdésére. Át kell tehát gondolnunk, hogy hogyan is alakul ki a roham, és előre begyakorolni, hogy mit lehet ilyenkor tenni.

A pánikroham kialakulása
A pánikroham az érzések és gondolatok egymásra hatásából alakulhat ki. A roham kétféleképp tudja előidézni magát:
1. Az ember érez valami számára szokatlant vagy ijesztőt, erről eszébe jutnak olyan gondolatok, hogy rosszul lesz, ettől elkezd valóban rosszul lenni, amitől még több olyan gondolata lesz, hogy rosszullét fenyegeti, amitől még rosszabbul lesz, és így tovább.
2. Eszébe jut, hogy akár rosszul is lehetne (vagy most rögtön, vagy egy későbbi helyzetben, amiben korábban már rosszul volt). Ettől elkezd gyorsabban dobogni a szíve, izzadni kezd, légszomja lesz, és innentől lásd az első pontot: felerősödnek azok a gondolatok, hogy no lám, tényleg rosszul leszek, ettől még rosszabbul lesz, és kész a pánikroham.

Nagyon fontos, hogy megkülönböztessük azt a két dolgot, ami itt szerepet játszik: az érzéseket és a gondolatokat. Az érzések teljesen normálisak, a gondolatok viszont hibásak és túlzóak.

Miért normálisak ezek az érzések? Azért, mert egyszerűen úgy működik a a testünk, hogy komolyabb ijedtség esetén ilyeneket kell éreznünk. Furcsán hangozhat, de a pánikrohammal járó érzések nemhogy betegséget jeleznének, hanem éppen is a test egészséges működését jelzik. A gyorsabb szívdobogás, a kapkodó légzés, a gyomortünetek, vagy az a beszűkült tudatállapot, ami sokaknak annyira ijesztő (olyan érzés, mintha nem teljesen lennének benne a világban) mind-mind az ijedségre adott helyénvaló válaszok. Annak az adrenalinnak a hatásai, ami lehetővé teszi, hogy a félelmetes helyzetből minél ügyesebben és gyorsabban el tudjunk menekülni. Ahogy ez a pánikbetegeknél be is válik, mert remekül el tudnak menekülni az ilyen helyzetekből 🙂

Ami “nem normális” (nem szolgálja a jó életminőséget), az nem a tünetek, hanem azok a gondolatok, amik az ördögi kört kialakítják. Olyasmik, miszerint “most biztosan rosszul leszek”, vagy “én mindig rosszul vagyok abban a helyzetben”, vagy “ezek a tünetek egy szívroham/agyvérzés/ájulás jelei”.
Ezek a gondolatok nem tényszerűek, túláltalánosítóak, a valóságot eltorzítóak, egyszóval hamisak. A kognitív terápia azzal foglalkozik, hogy ezeknek a gondolatoknak a hamisságára világít rá, és megtanít a helyesebb gondolkodásra. De már a terápia előtt fontos tisztában lenni azzal, hogy ezek a gondolatok nem igazak. Például: a tünetek nem a szívroham tünetei. Vagy: ha valaki korábban rosszul volt egy helyzetben, abból egyáltalán nem következik, hogy legközelebb is rosszul lesz.

Mit lehet tenni pánikrohamban?
Ismét hangsúlyozom, hogy az alábbi módszert pánikrohamon kívül érdemes alaposan begyakorolni, mert a roham alatt nehéz lesz elkezdeni a gyakorlást.
A legegyszerűbb, de nagyon hatásos módszer egy olyan légzőgyakorlat, ahol a levegőt benntartjuk, és lassabban fújjuk ki, mint ahogy belélegeztünk. A pánikrohamra jellemző a kapkodó légzés, amivel sok szén-dioxidot fújunk kik, ez pedig fokozott szívdobogást, szédülést, izomremegést, szúrásszerű fájdalmakat okoz. A szándékosan lassított és benntartott légzés ezeket a hatásokat csökkenti.
Tehát: belégzés számolással (pl. 1, 2, 3, 4), utána benntartás számolással (1, 2, 3, 4), majd kilégzés: 1, 2, 3, 4, 5, 6. Ezek csak hozzávetőleges számok, mindenki csinálja olyan ütemben, ahogy kényelmesnek érzi, de minél lassabban, és a kilégzés lassabb legyen a belégzésénél. Érdemes hasi légzést végezni, amit a hasra tett kézzel ellenőrizhetünk. Ennek a gyakorlatnak már egy-két perc alatt jelentős nyugtató hatása van. A konkrét hatásán túl pedig azért is jó, mert a légzésre való koncentrálás eltereli a figyelmet azokról a hibás gondolatokról, amik a pánikrohamot életben tartják.

Mi váltja ki a pánikrohamot?

Minden pánikbeteg arról számol be, hogy nagyon változó, hogy mikor mi vált ki pánikrohamot. Az is jellemző, hogy látszólag ugyanaz a helyzet egyik héten pánikrohamot vált ki, másik héten nem, aztán ismét, aztán csak egy kicsit… És az is meglepő tud lenni, amikor egy nagyon félelmetes helyzet a terapeutával együtt semmilyen szorongást nem okoz.

Általánosságban jó tudni, hogyan alakul ki a pánikroham, de az egyes helyzetekben nem igazán érdemes az okokat keresni. Az általános ok az, hogy a pánikbeteg nagyon erősen figyel magára, a testi működésének a legkisebb rezdülésére is, és minden változást a pánikroham szemszögéből értékel. Például: “Érzem, hogy hirtelen gyorsabban dobog a szívem, biztos rosszul leszek.” Vagy: “Bevettem ezt a gyógyszert, de egy kicsit furcsán érzem magam, ez egy szörnyű mellékhatás lehet, és a mentők fognak elvinni.”
Van tehát egy testi érzet (szívdobogás, émelygés), és van egy hozzá kapcsolódó ijesztő gondolat (rosszullét). A nem-pánikbetegek két dolgot csinálnak másképp: sokkal kevésbé érzékelik a testi változásokat, és ha mégis, akkor sem kapcsolnak hozzá ijesztő gondolatokat.

Ez az általános képlet, amit a gyógyuláshoz jó tudni. Azt viszont nem tudjuk kinyomozni, és nem is érdekes, hogy éppen mitől dobogott gyorsabban az illető szíve ugyanabban a helyzetben szerdán, miközben kedden és csütörtökön nem. Vagy hogy miért émelyeg ugyanattól a gyógyszertől egyszer, másszor meg nem. Ezek olyan összetett hatásoktól függenek, amiket nem tudunk értelmesen elemezni. Befolyásolja az időjárás, a pillanatnyi hangulat, a kialvatlanság, az aktuális élethelyzet… Még olyan apró dolgok is, hogy milyen felületen sétál az ember, mennyire érzi biztosnak a talajt a lába alatt (füvön, betonon, kockakövön stb.).

A “Miért?” helyett tehát sokkal fontosabb azt a kérdést föltenni egy pánikroham kapcsán, hogy “Mit csináljak most?” Ennek a megoldására tanítjuk a különböző gondolkodási és viselkedési technikákat…

Szabadulós játék pánikbetegeknek

Budapestet ellepték a szabadulós játékok. Lépten-nyomon olyan helyekre bukkanunk, ahol pincékbe zárnak embereket, akik aztán Da Vinci Titkai, Hasfelmetsző Jack és egyéb tematikájú rejtvényeket megfejtve szabadulnak ki a katakombákból – vagy maradnak ott örök időkre, hogy csontvázként ijesztgessék a később érkezőket (na jó, ezt talán nem).

Adódik az ötlet: mi lenne, ha klausztrofóbiával (is) küzdő pánikbetegek próbálnák ki a játékot. Jó lenne ez nekik? Nos, ha jó a társaság, szórakoztató a feladat, és megfelelő az előkészítés, akkor lehet, hogy nem is olyan elviselhetetlen az egész… És ami nem mellékes: a sikerélmény hatására jó eséllyel hosszabb távon is oldódik a szorongás.

szabadulos jatekTapasztalatunk szerint nemcsak a bezártságtól való félelem csökken ilyenkor, hanem más olyan helyzetekre is kihat az élmény, ami általában szorongást okoz. Ennek két oka is lehet: egyrészt a felkészülés során olyan módszereket tanítunk, ami más helyzetekben is alkalmazható, másrészt egy sikerrel vett nehéz akadály megérdemelten dobja meg az önbizalmat.

A szabadulós játékra való felkészítés 2-3 alkalmat vesz igénybe: ezalatt röviden áttekintjük az eddig átélt hasonló és ijesztő helyzeteket (liftbe való beszorulás, közlekedési dugó, sorban állás, és a többi hasonló, amik pánikrohamot szoktak okozni), és kibogozzuk, hogy milyen félelmek, milyen gondolatok játszanak itt szerepet. Utána megbeszéljük, hogy miért is akarunk lemenni abba a borzalmas pincébe, és mit várunk ettől az egésztől. Majd 3-4 pánikbeteg összegyűlik valamelyik szabadulós helyen, persze velünk együtt, bezáratjuk magunkat, és jöhet a fejtörő….

Másnap aztán lehet büszkélkedni, hogy ez is sikerült, és hogy milyen érdekes volt más pánikbetegekkel találkozni, egymást bátorítani, és megosztani a rettegést.

Aki szeretne mindebben részt venni, írjon a szokásos címünkre, és indulhat a játék: info[kukac]panikbetegseg.org

A változástól való félelem

Ki ne akarna meggyógyulni egy olyan gyötrelmes állapotból, mint a pánikbetegség vagy a folyamatos szorongás? Látszólag egyszerű a válasz: természetesen mindenki jól akar lenni, egészségesen, szabadon menni, ahova csak tetszik, soha nem érezni többet azt a borzalmas szívdobogást, szédülést, halálfélelmet, a világ bizonytalanná válását…

Ennek ellenére a gyógyulás egyik akadálya magától a gyógyulástól való félelem. Illetve nem is annyira a gyógyulástól, hanem a változástól. Írtunk már arról, hogy a pánikbeteg vagy agorafóbiás ember sok-sok munkával kialakít olyan rutinokat, amikkel megpróbálja elkerülni a pánikrohamokat. Nem megy be a nagyobb boltokba, Budáról nem megy át Pestre, Pestről nem megy Budára, lift helyett lépcsőzik, busz helyett gyalogol, és eszébe sem jut a szomszéd városban munkát keresni, hiszen úgyse tudna odajutni.

Ezek az eljárások aztán szokásokká válnak az évek során. Fojtogató szokásokká, az igaz, de mégis ismerőssé. A viselkedésterápiás oktatás mindezek felrúgását jelenti, és ez akkor is ijesztő lehet, ha maga a pánikbetegség amúgy rengeteg szenvedéssel jár. Az eredmény: a pánikbeteg halogatja a terápia megkezdését, vagy az első egy-két óra után kimarad. Az oktató pedig nem tud mit tenni, hiszen a változás iránti elhatározás belülről kell, hogy fakadjon, azt nem lehet győzködéssel kiváltani. Érdekessé lehet tenni a terápiát, változatossá, vidámmá is akár, de fenntartani nem lehet a páciens helyett.

Mit tehetünk mégis akkor, ha a változástól való félelmet tapasztaljuk? Mi azt tartjuk hatásosnak, ha erről is tudunk nyíltan beszélgetni. Először is: nem szégyen a gyógyulástól való félelem. Sőt, természetes dolog, hiszen a pánikbetegségből való gyógyulás teljes életmódváltással jár együtt. Rengeteg olyan dolog, ami addig nem volt lehetséges, elérhetővé válik, és ez nemcsak lehetőséget jelent, hanem kihívásokat is. Ha eddig nem lehetett elmenni arra az állásinterjúra, hát most lehet, és egy kifogással kevesebb marad… Minden új lehetőségnek egyben ára is van, és az ettől való félelmet azzal tudjuk leginkább kezelni, ha a pánikbeteg maga mondja ki, hogy ez a kettősség valóban létezik.

Az a bátorság, ami a változtatáshoz kell, nem egy jellemvonás, ami egyeseknél megvan, másoknál pedig nincs; hanem folyamatos tudatosítása annak, hogy mitől félünk, és hogy miért érdemes mégis ezzel a félelemmel is szembenézni…

Híres pánikbetegek – I. rész: Kim Basinger

Mindig megnyugtató tudni, hogy kisebb-nagyobb problémáinkkal, furcsaságainkkal, akár “dilijeinkkel” nem vagyunk egyedül. Különösen igaz ez pánikbetegségben, ahol az ember sokszor el van vágva a társasági élettől, és időnként a család vagy a barátok sem értik, hogy mi is történik vele.
Az pedig külön öröm (meg egy kis káröröm), ha sikeres és híres emberek is ugyanabban szenvednek, mint mi Ha pedig meg is gyógyulnak belőle, akkor kézzel fogható példáját adják annak, hogy számunkra sem veszett el a remény.

Ilyen gyógyult pánikbetegről szól az alábbi poszt.

Kim Basinger félénk és magányos gyerek volt. Családjából az apját emeli ki, aki szigorú elvárásaival nem könnyítette meg a kis Kim életét: “Soha nem volt velem elégedett, soha nem dicsért. Gyakran hozzám se szólt, és egy gyerek a csöndbe a legrosszabb dolgokat tudja beleképzelni.”
A fiatal Kim BasingerTizenhat évesen szépségversenyt nyert, majd hamarosan már egy New York-i modellügynökség szerződtette napi 1000 dollárért. Gondolhatnánk, hogy mindez meghozta az önbizalmát, ezzel szemben így beszél erről a korszakról: “Nagyon nehéz volt egyik fellépésről a másikra mennem, és folyton azzal foglalkoznom, hogy hogy nézek ki. Utáltam, úgy éreztem, hogy megfulladok.” Bár ekkor már címlapokon szerepelt, annyira elégedetlen volt magával, hogy még a fellépések előtt sem tudott tükörbe nézni.

Hollywoodba költözött, és TV-sorozatokban kezdett szerepelni, de a külsejével és a társasági élettel itt sem tudott megbarátkozni: “Szenvedtem attól, ha az emberek néztek, ezért több számmal nagyobb ruhákat hordtam. Munka után hazamentem és zongoráztam, vagy zokogtam és sikoltoztam, hogy a feszültséget levezessem. Így kezdődött az agorafóbia.”

Huszonéves korában élt át először pánikrohamot, amiről azt mondja, sosem fogja elfelejteni: “Épp bevásárlás közben voltam, amikor hirtelen azt vettem észre, hogy megszűnnek körülöttem a hangok. Láttam, ahogy az emberek szája mozog, de nem hallottam, hogy mit mondanak. A kezem remegett, izzadtam, és nem tudtam megmozdulni, a lábam a földbe gyökerezett. Próbáltam mélyeket lélegezni, és így nagy nehezen kijutottam a boltból. Kis utcákon, lassan vezettem hazáig. Ezután hat hónapig nem léptem ki a házamból.

A félelem egész életemen végigkísért, a félelem a nyilvános helyektől, ami végül szorongáshoz és pánikbetegséghez vezetett. Bezárkóztam a házba, és szó szerint minden nap sírtam.”

Terápia segítségével ismét dolgozni kezdett, és olyan filmekben játszott, mint a 9 és fél hét, vagy a Batman, sőt később még Oscart is kapott, de a szorongás nem múlt el. Férje, a színész Alec Baldwin sem sokat tett hozzá a gyógyuláshoz azzal, hogy hülyeségnek tartotta a betegséget: “Nem értette, hogy mi történik, és nem is nagyon hitte el, hogy létező betegségről van szó.” Baldwin családja is panaszkodott Kimre, és bizarrnak tartották, hogy időnként nem jelenik meg a családi ebédeken, miközben a színésznő a hálószobában gubbasztott agorafóbiás szorongások között…

Kim BasingerEgy újabb hat hónapos időszak után, amikor nem tudott kilépni a házból, kognitív viselkedésterápiába fogott. Elkezdte azt gyakorolni, hogy mindig a jelen pillanatra figyeljen, és ne arra, hogy esetleg mi történik majd később. Más szóval, hogy ne a bizonytalan szorongásokra koncentráljon, amik sokszor meg sem valósulnak, hanem mindig csak az adott helyzetben megtehető dolgokra. Elmondása szerint ez a módszer, valamint a kislánya adott erőt és lehetőséget ahhoz, hogy legyőzze az agorafóbiát és a pánikbetegséget. Ma már, ha nem is a társasági élet középpontjaként, de pánikbetegségtől és agorafóbiától mentesen él.

Kimnek ezúton is gratulálunk, és reméljük, hogy másoknak is erőt ad a gyógyuláshoz az a tény, hogy valóban van kiút ebből a betegségből.


 

Pánikbetegség – Híres pánikbetegek

Kim Basinger 22 éves korában élt át először pánikrohamot. Sosem fogja elfelejteni. Bevásárlás közben vette észre: megszűnnek körülötte a hangok. Remegett a keze, izzadást tapasztalt, alig kapott levegőt. Évekig küzdött, hogy megszabaduljon szorongásaitól.

Hogyan zajlik egy terápiás foglalkozás?

Először is sokat nevetünk. Tényleg. A pánikbetegség rákényszeríti az embert, hogy kreatív elkerülő utakat dolgozzon ki azokra a helyzetekre, amiktől fél. A pácienseink nagyon aranyos öniróniával, magukon is nevetve szokták elmesélni az ilyeneket. Például van, aki csak úgy tud kimenni az utcára, ha egy biciklit tol maga mellett és abba kapaszkodik, és mindenhova így megy. Mások alig várják a nyarat, hogy végre napszemüvegben járhassanak, mert az ad biztonságot. Vagy éppen az esős időt, hogy az esernyőbe fogódzkodva lehessen menni.
Persze azon dolgozunk, hogy ezek a helyzetek megoldódjanak, de a nevetés addig is jól jön.
Sírás is előfordul…. És ez nem baj. Aki képes sírni, az már tud róla, hogy valami gondja van, és megtette az első lépést a megoldás felé. Még ha maga a szomorúság keserves dolog is.

Ezenkívül arra törekszünk, hogy minél hamarabb, minél hatékonyabban megtanítsuk azokat a módszereket, amivel a pánikbetegség és a szorongás leküzdhető. Nem akarjuk elhúzni a terápiát egy órával sem tovább, mint ami szükséges. Ez azt is jelenti, hogy mindig adunk “házi feladatot”, amit két foglalkozás között a páciens maga végezhet, a maga tempójában. A legszebb eredmények az ilyen házi feladatok során szoktak születni! Sokszor hirtelen sikerül valami, ami addig nem ment: egy félelmetes helyzet elviselhetővé válik, vagy egy addig elkerült környék bejárható lesz. Ezek nagy eredmények, és nem egyszer előfordul, hogy sms-t kapunk egy pácienstől azzal, hogy “Most sikerült megcsinálni az, amit a múltkor gyakoroltunk!” Ilyenkor aztán együtt örülünk.

A foglalkozások mindig közös megegyezéssel zajlanak: nem megyünk olyan helyre, ahova a páciens úgy érzi, hogy még nem képes, de igyekszünk mindig egy kicsit továbbmenni annál, mint ami kényelmes. Ez nagyon fontos a gyógyulás érdekében. A terapeuta egyszerre figyel a szakmai tapasztalatára és a pácienstől jövő visszajelzésekre, és így segít meghatározni azt a helyzetet, ami a leghatékonyabb a gyógyulás szempontjából.
A terápia tehát épít egy meglévő módszerre, a kognitív viselkedésterápiára, de folyamatosan figyel a pillanatnyi igényekre. Így személyre szabott, és nem válik sablonossá.

A legtöbb munkát mégis a páciensek végzik: a bátorsággal, amivel belevágnak a terápiába, amivel a házi feladatokat csinálják, amivel a halálfélelmet okozó helyzetekkel nap mint nap szembenéznek. A pánikbetegek nagyon bátrak… Egy furcsán hangozhat, hiszen ez a betegség a félelmekről szól; és mégis, aki megpróbál ilyen bénító félelmek mellett normális életet élni, az nem lehet más, mint egy nagyon bátor ember.