Először is sokat nevetünk. Tényleg. A pánikbetegség rákényszeríti az embert, hogy kreatív elkerülő utakat dolgozzon ki azokra a helyzetekre, amiktől fél. A pácienseink nagyon aranyos öniróniával, magukon is nevetve szokták elmesélni az ilyeneket. Például van, aki csak úgy tud kimenni az utcára, ha egy biciklit tol maga mellett és abba kapaszkodik, és mindenhova így megy. Mások alig várják a nyarat, hogy végre napszemüvegben járhassanak, mert az ad biztonságot. Vagy éppen az esős időt, hogy az esernyőbe fogódzkodva lehessen menni.
Persze azon dolgozunk, hogy ezek a helyzetek megoldódjanak, de a nevetés addig is jól jön.
Sírás is előfordul…. És ez nem baj. Aki képes sírni, az már tud róla, hogy valami gondja van, és megtette az első lépést a megoldás felé. Még ha maga a szomorúság keserves dolog is.
Ezenkívül arra törekszünk, hogy minél hamarabb, minél hatékonyabban megtanítsuk azokat a módszereket, amivel a pánikbetegség és a szorongás leküzdhető. Nem akarjuk elhúzni a terápiát egy órával sem tovább, mint ami szükséges. Ez azt is jelenti, hogy mindig adunk “házi feladatot”, amit két foglalkozás között a páciens maga végezhet, a maga tempójában. A legszebb eredmények az ilyen házi feladatok során szoktak születni! Sokszor hirtelen sikerül valami, ami addig nem ment: egy félelmetes helyzet elviselhetővé válik, vagy egy addig elkerült környék bejárható lesz. Ezek nagy eredmények, és nem egyszer előfordul, hogy sms-t kapunk egy pácienstől azzal, hogy “Most sikerült megcsinálni az, amit a múltkor gyakoroltunk!” Ilyenkor aztán együtt örülünk.
A foglalkozások mindig közös megegyezéssel zajlanak: nem megyünk olyan helyre, ahova a páciens úgy érzi, hogy még nem képes, de igyekszünk mindig egy kicsit továbbmenni annál, mint ami kényelmes. Ez nagyon fontos a gyógyulás érdekében. A terapeuta egyszerre figyel a szakmai tapasztalatára és a pácienstől jövő visszajelzésekre, és így segít meghatározni azt a helyzetet, ami a leghatékonyabb a gyógyulás szempontjából.
A terápia tehát épít egy meglévő módszerre, a kognitív viselkedésterápiára, de folyamatosan figyel a pillanatnyi igényekre. Így személyre szabott, és nem válik sablonossá.
A legtöbb munkát mégis a páciensek végzik: a bátorsággal, amivel belevágnak a terápiába, amivel a házi feladatokat csinálják, amivel a halálfélelmet okozó helyzetekkel nap mint nap szembenéznek. A pánikbetegek nagyon bátrak… Egy furcsán hangozhat, hiszen ez a betegség a félelmekről szól; és mégis, aki megpróbál ilyen bénító félelmek mellett normális életet élni, az nem lehet más, mint egy nagyon bátor ember.
