Irracionális félelmeink kezelése

A pánikbetegség egyik jellemzője, hogy a beteg tisztában van azzal, hogy a félelmei irracionálisak. Azonban hiába van jelen a racionális gondolat, hogy valószínűleg nem lesz semmi baj, a nyugtatgatás nem használ, a szorongás rettegéssé fokozódik, az ember pedig úgy érzi, tehetetlen a halálfélelemmel szemben.

És mintha ez nem volna elég, a pánikbeteg még szégyelli is magát, hogy ilyen “buta” gondolatok miatt retteg, és sokszor alig beszél róla valakinek. Nem is könnyű beszélni róla, hiszen az irracionális félelmek súlyosságát nehezen értik meg azok, akik nem éltek át ilyesmit.

Miért van ez a tehetetlenség a pánikrohammal szemben? Miért nem elég, ha az ember tudja, hogy a félelmeinek nincs értelme?

Az egyik ok az, hogy az agyunknak van egy nem racionálisan működő része, ami nem hallgat az észérvekre. Erről részletesen írtunk a Rakoncátlan elefánt című bejegyzésben, ahol az elefánt jelenti az irracionális részünket, a hátán ülő ember pedig a logikus gondolkodást, ami kétségbeesve próbálja megfékezni az elefántot.

A másik ok az, hogy a rossz élmények sokkal mélyebben megmaradnak az emlékezetünkben, mint a semleges vagy jó élmények. Néha elég egyetlen pánikrohamot átélni, és az ember máris kezdi elkerülni az ahhoz hasonló helyzeteket. Ezeket az emlékeket később csak nehéz munkával lehet közömbösíteni.

Ilyen nehéz munkát végeznek a mi pácienseink is, amikor terápiában vannak. Mert a pánikbetegség terápiája nem abból áll, hogy beszélgetünk. Gondosan megtervezett gyakorlatokat végzünk, amik lépésről lépésre kivezetnek a szorongásból, de ezeket a lépéseket nem mindig könnyű megtenni. A terapeuta ott van, hogy segítsen és mutassa a következő lépést, de végigmenni az úton a páciensnek kell.

Az irracionális félelmek nagyon makacsak, ha az ember nem tudja, hogyan kezelje őket. Sokszor előfordul, hogy évtizedekig szenved valaki a pánikbetegségtől, mire a megfelelő terapeutához eljut.

Ezt az időt szeretnénk lerövidíteni, és végigkísérni a gyógyulás útján mindazokat, akik úgy döntenek, hogy belevágnak ebbe az izgalmas és sikerrel biztató terápiába.

A halálfélelemről

Amikor azt boncolgatjuk, hogy mitől fél a pánikbeteg páciens, gyakran elhangzik a válasz: a haláltól. Akár egy konkrét formájától (jellemzően szívrohamtól vagy agyvérzéstől), akár csak úgy általánosságban attól, hogy lecsap a halál egy rosszullét közben.

Nem játszom a bölcset, nem osztogatok ” jó tanácsokat”, amik amúgy is haszontalanok lennének egy ilyen mélyen gyökerező félelemmel szemben. De talán kimondatlanul is azt próbálom átadni, hogy a halál… hát azt nem kell annyira komolyan venni.
Meglehet, tartok attól is, hogy ha ezt kimondanám, a páciensek bolondnak hinnének, vagy szívtelennek, akiből az empátia szikrája is hiányzik.

Tegnap meghalt Umberto Eco, és ahogy olvasgattam a nekrológokat, belefutottam egy tőle származó idézetbe:
“Mindig is lenyűgözött az emberi nevetés. Azt hiszem, a nevetés megszelídíti a halált, mert nem vesszük a halált olyan véresen komolyan, ha az életet sem vesszük véresen komolyan.”

Igen. Valahogy így.

Az önazonosság csapdája

„…miért éppen én vagyok a sok közt én? Mily titok kapcsolja minden érdekem, érzésem éppen ehhez a csinos, kis testhez? Mért nem a szomszédoméhoz?” (Babits Mihály: A gólyakalifa)

onazonossag

Miért én vagyok én?

Emberi mivoltunk talán legnagyobb értéke, hogy értelmes, gondolkodó lényként öntudattal rendelkezünk. Ez az érték nemcsak azért becses számunkra, mert lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük magunkat mind a fizikai természettől, mind az élőlények világától, hanem azért is, mert az öntudattal ugyancsak rendelkező embertársaink közt is megtalálhatjuk a helyünket. A családban, a baráti társaságban, a munkahelyi közösségben, sőt, a társadalom egészében betöltött szerepünk szoros összefüggésben áll azzal, hogy mi kinek tartjuk magunkat – és hogy kinek tartanak a többiek. Az emberi közösségben élve öntudatunk teszi lehetővé nemcsak azt, hogy kontrolláljuk cselekedeteinket és tudatos életet éljünk, hanem azt is, hogy másokkal együtt élni képesek legyünk – igazodva az ő személyiségükhöz, az ő tudatos cselekedeteikhez.

Az egyén számára a társadalomba való beilleszkedés képességénél semmivel sem kevésbé fontos az, hogy önmagával kibékülve, saját identitásával harmóniában tudjon élni. Ennek alapja pedig nemcsak az önismeret, hanem az önbecsülés is – és ha értéknek nevezzük az öntudat egészét, akkor egyenesen áldásnak kell tekintenünk az önbecsülés képességét. Persze nem túltengő egóra, nem önzésre és nem alap nélküli túlzott önbizalomra gondolunk ennek hangsúlyozásakor, hanem arra, hogy a helyét a világban megtaláló emberben tudatosul: méltó vagyok, érdemes vagyok arra a szerepre, amit a családban, baráti közösségben, munkahelyen betöltök.

Ez így nagyon rendben is lenne.

Csakhogy az emberi természet igen összetett, és míg gondolkodásunkra a tudatosság jellemző, addig érzelemvilágunk sokkal inkább az ösztönökre épül – ez utóbbiakat kontrollálni kevéssé vagyunk képesek. Így aztán a szép kerek öntudatunkat saját ösztön- és érzelemvilágunkból érik „a legszörnyűbb támadások”. Például oly módon, hogy egyszer csak arra kényszerítenek, feltegyük magunknak ne csupán a Ki vagyok én? kérdést, hanem ennél egy sokkal kínosabban: Miért éppen én vagyok én? Miért éppen magammal vagyok azonos és nem valaki mással? Pontosabban: az én-tudatom miért éppen azt a személyiséget jelöli meg önmagaként, aki én vagyok? Az egyetlenegy ÉN éppen én vagyok, míg az összes többi ÉN nyilvánvalóan nem-én. Vajon én és az én-tudatom mindig is egyek voltak és maradnak, vagy csak éppen most fonódtak össze olyannyira, hogy alig is tudom őket külön kezelni. Merthogy a kettő nem azonos. Egyrészt vagyok én, és másrészt van az, aki engem én-ként definiál. Én azt mondom: én én vagyok. Az én-tudatom pedig azt mondja nekem: te vagy én. Ez még hagyján. De mi lesz, ha egyszer azt mondja: te nem vagy én!

Mielőtt megnyugtatnánk magunkat azzal, hogy mindez csak puszta spekuláció, józan gondolkodású ember nem tépelődik ilyesmin és eszébe sincs önmagát és én-tudatát kettéválasztani, jussanak eszünkbe az enyhébb vagy súlyosabb identitásválsággal, viselkedészavarokkal küszködők – nem ritkán úgy tűnnek fel, mintha nem lennének önmagukkal teljesen azonosak. Aztán ott vannak a komolyabb esetek, a személyiség funkciózavarai, a szkizofrénia különböző válfajai. A sor végén pedig ott fenyeget a tényleges tudathasadás (a disszociatív önazonosság-zavar) és a személyiség teljes szétesése.

Vagyis: ha egyfelől áldás, hogy fejlett öntudattal rendelkezünk, akkor ez másfelől átok, hiszen magában rejti az önazonosság csapdáját: ijesztő képességünket arra, hogy az önmagunkkal való azonosságot megkérdőjelezzük – vagy akár felmondjuk.

“Hogy lehet így élni?”

panik-szindromaPánikbetegekkel foglalkozom, akik sokszor mesélik, hogy ismerőseik borzadva kérdezik tőlük: hogy lehet így élni? Hogyan él az, aki nem tud közlekedni, vagy nem tud bemenni a boltba. Milyen élet az, amikor valaki nem képes kijönni a lakásából…

Kétféle betegségfelfogással találkozom az ismerősök, családtagok részéről: vannak, akik úgy tekintenek a pszichés betegségekre, mint megváltozott állapotra, mint mondjuk egy influenzára, amiből ki lehet gyógyulni, és akkor a beteg visszaváltozik normális emberré. Be kell venni a dilibogyót, amit felír a pszichiáter, vagy elmenni terápiába, és akkor minden rendben lesz.

És vannak, akik hisztinek tekintik, amit az ember tetszés szerint abba tud hagyni, csak össze kell szednie magát.
Azt gondolom, hogy mindkét felfogás alapvetően téves. Talán egyenesen védekező reakciók, amivel távol tartjuk magunktól a pszichés betegségek rémes gondolatát.

Az általános szorongás (pánikbetegség, depresszió stb.) egyszerűen fogalmazva sokkal inkább tünet, mint betegség. Annak a tünete, hogy az emberi gondolkodás tele van torzításokkal, hiedelmekkel, hibás információfeldolgozással. Világokat alkotunk magunknak, és megalkotjuk magunkat ezekben a világokban, mindannyian, kivétel nélkül. És a világról és magunkról szőtt mesék adott körülmények között súlyosan önsorsrontó viselkedésekhez vezetnek.

Akinél ez az önsorsrontás látványossá válik, az megkapja a dilibogyót, vagy elmegy terápiába. De ugyanilyen (na jó: nagyon hasonló) torzítások működnek annál az embernél is, aki elborzadva kérdezi a pánikbetegtől, hogy “hogy lehet így élni”. Hacsak nem foglalkozott a gondolkodási sémák tudatos átalakításával – és legtöbbünkről bízvást állítható, hogy addig halogatjuk az ilyesmit, amíg csak lehet, mert fárasztó és kellemetlen -, nála is azok a sokszor hibásan funkcionáló megküzdési módok, elkerülések, alaptalan hiedelmek működnek, mint a betegben.

Ha így nézzük, a “normális” ember még inkább veszélyeztetett, hiszen nem érzékel olyan kényszerítő erejű tünetet, ami miatt törődnie kéne az általa megalkotott világkép és önkép torzításaival…

Ezzel nem azt mondom, hogy mindenki beteg és rohanjon a pszichológushoz 🙂 Csak vannak olyan életkörülmények, amikor a megalkotott kis világunk zavaróan súrlódik az “igazi” világgal, és van olyan, amikor nem. Az előbbi vacak, és betegségnek nevezzük, viszont egyben remek alkalom is arra, hogy megvizsgáljuk, rosszul csinálunk-e valamit.

Ismerd meg önmagad

a_puthia

A delphoi jósnő. Sir John Collier (1850- 1934) angol festő munkája

Ha művelt körökben szóba kerül az önismeret, önmagunk megismerése, akkor a korszerű lélektani nézetek tárgyalása előtt illik megemlíteni, hogy Apolló görög isten szentélyének, a delphoi jósdának ez volt a nevezetes felirata: ISMERD MEG ÖNMAGAD.

A felszólítás és a görög mitológiára való hivatkozás kétségtelenül tökéletes felütése lehet a témának, a kérdés inkább az, hogy a szép szlogen mögé sikerül-e tartalmat tennünk, az önismeretről való elmélkedés túlmegy-e a közhelyeken, túlmegy-e a vulgárpszichológián, avagy kimerül annak hangsúlyozásában, hogy – például a lelki problémák orvoslásában – mekkora nagy jelentősége van az önismeretnek.

Ám akár magas szakmai nívón, akár a lapos közhelyek szintjén folyik a téma kifejtése, egyvalami fölött szinte bizonyosan elsiklik az, aki a közismert feliratra hivatkozva kezdte eszmefuttatását. Ez pedig ennek a nevezetes feliratnak a harmadik mondata. Amely így hangzik: LÉGY URA LELKEDNEK.

Ezt a felszólítást nehezen lehet másként értelmezni, mint úgy, hogy önmagunk megismerésére azért van szükségünk, hogy uralkodjunk a lelkünk felett. Ez viszont így már nem annyira tetszetős. Sőt.

Azon persze lehet vitatkozni – tesszük is ezredévek óta -, hogy mi a lélek, személyiségünknek melyik része (illetve hogy az ókori görögök mit értettek alatta). Ám talán abban nem tévedünk, hogy ebben a szövegösszefüggésben az önmagát megismerő ember lelke valamilyen elnyomandó, elfojtandó, megzabolázandó dolognak tűnik, amit uralnunk kell, amit féken kell tartanunk. Ám ha ez igaz, már ott is vagyunk az elfojtásnál, a védekezési-elhárítási mechanizmusnál, aminek a funkciója éppen az, hogy megakadályozza azoknak a mozzanatoknak a felismerését, melyek fenyegetik az önértékelésünket és ezért szorongáshoz, stresszhez vezethetnek.

Itt mintha valami feje tetejére lenne állítva.

Ugyanis az elfojtás alapvetően akaratlan (tudat alatti) folyamat, és önismeretre – mondjuk egy önismereti terápiás tréningre – éppen azért van szükség, hogy feltárjuk, kiszabadítsuk a fojtásból azt, amivel szembesülnünk kell, amit meg kell tanulnunk kezelni, amivel harmonikusan együtt kell élnünk. De nem úgy ám, hogy uralkodunk felette: hiszen ez újabb elnyomást, elfojtást jelentene.

Az nem jó megoldás, ha valami ismeretlent csak azért ismerünk meg, hogy aztán egy sötét pincébe zárjuk. Ebből csak újabb szorongás, frusztráció származhat, hiszen a lélekkel megáldott önmagunknak a megismerése egyben meg is változtatja ezt a bizonyos önmagunkat, és aki egyszer már elkezdte automatikus gondolatainak a tudatosítását, az utána már nem tud visszamenni nem-tudatosba.

Ha egy mai pszichoterapeuta beleszólhatna, mi vésessék kőbe az ógörögöknél, talán ezt kérné:

ISMERD MEG ÖNMAGAD. ÉLJ EGYÜTT A LELKEDDEL HARMÓNIÁBAN.

Szerb Antal ismerte a pánikrohamot?

utas-es-holdvilag„A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.” – így indul Szerb Antal ragyogó regénye, az Utas és holdvilág. Hogy miben állt ez a baj, azt nem áruljuk el, érdemes elolvasni a pszichologizáló-filozofáló részletekben gazdag könyvet. A főhős viselkedésének gyakran részletező leírása olykor egy-egy orvosi esettanulmány irodalmi feldolgozásának is beillenék: legtöbbünk találkozott már hasonló érzetekkel, zavarokkal – meglehet, a felismerés, hogy nem állunk egyedül a problémánkkal, segíthet ezek leküzdésében.

A hosszabb idézet előtt annyit árulunk el, hogy a regény főhőse, Mihály olaszországi nászúton van és egy rég nem látott osztálytárs váratlan felbukkanása készteti arra, felidézze ifjúságát. Feleségének kezd mesélni furcsa fiatalkori viselkedéséről, érzékzavarairól, ezek közül is a legszörnyűbbről, az örvényről.

Elragadja-e Mihályt az örvény?

Időnként úgy éreztem, hogy megnyílik mellettem a föld, és egy rettenetes örvény szélén állok. Az örvényt azért mégsem kell szóról szóra venned, sose láttam ezt az örvényt, nem volt vízióm, csak éppen tudtam, hogy ott van az örvény. Illetve azt is tudtam, hogy nincs ott, csak képzelem, hiszen tudod, milyen komplikáltak ezek a dolgok. De annyi tény, hogy mikor elfogott ez az örvény-érzés, nem mertem megmozdulni, nem tudtam egy szót sem szólni, és azt hittem, hogy mindennek vége van.

Ez az érzés egyébként nem tartott sokáig, és nem is volt sok ilyen rohamom. Nagyon kellemetlen volt egyszer természetrajz órán. Éppen megnyílt melletted a föld, mikor kihívtak felelni. Én meg se mozdultam, csak ültem tovább a helyemen. A tanár egy ideig még szólongatott, majd mikor látta, hogy nem mozdulok, felkelt, és odajött hozzám. – Mi bajod van? – kérdezte. Persze nem feleltem. Erre egy darabig nézett rám, azután visszament a katedrára, és mást hívott ki felelni. Olyan finom papi lélek volt, hogy nem szólt soha egy szót sem az esetről.

… Egy nap leesett az első hó. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, és bekapjam az extraebédet, rögtön rohantam fel a Várba. A hó különösen nagy passzió volt nekem, és az, hogy hóban a városrészek egészen mások, olyannyira, hogy el is lehet tévedni az ismerős utcák közt. Sokáig csavarogtam, azután kimentem a Bástyasétányra, és bámultam a budai hegyek felé. Egyszerre megint megnyílt mellettem a föld. Az örvény ezúttal annál plauzibilisabb volt, mert csakugyan magaslaton álltam. Minthogy akkor már többször találkoztam az örvénnyel, nem voltam annyira megrémülve, sőt bizonyos flegmával vártam, hogy majd már újra összenő a föld, és az örvény eltűnik. Így vártam egy ideig, nem tudnám megmondani, meddig, mert ilyenkor éppúgy elhagyja az embert az időérzéke, mint álmában vagy szeretkezés közben. … rémülten vettem észre, hogy az örvény növekszik, hogy már csak mintegy tíz centiméter választ el a szélétől, és az örvény lassan-lassan közeledik a lábam felé. Még néhány perc, és végem, lezuhanok. Görcsösen belekapaszkodtam a korlátba.

Eddig a szemléletes leírás. Hogy mi történt ezután, megtudható a regényből.

Olvasóinkra bízzuk annak eldöntését: vajon pánikrohamot vagy valamilyen más tünetet ír le Szerb Antal ebben a részletben. Illetve: tapasztalt-e már hasonló örvény-érzést olvasóink közül valaki?

Szerb Antal regényének szövege a Magyar Elektronikus könyvtárban:

Híres pánikbetegek II. – Csala Zsuzsa

“A huszadik század legnagyobb magyar komikája, akinek neve egyet jelent a mosollyal” – így beszélt Csala Zsuzsáról egy kollégája a színésznő temetésén idén márciusban. Negyven évig volt a Vidám Színpad tagja, minden szerepében nevetett és nevettetett, Jászai Mari-díjas érdemes művész volt… És pánikbeteg, depressziós és alkoholista.

csala_zsuzsa_fiatalonAz őt jól ismerő Csonka András így ír erről a kettősségről:

“Évek alatt egyetlen családtagját nem láttam a színházban, a férjét, a testvéreit, senkit. Ezt akkor furcsállottam is, hiszen az ember a hozzátartozói előtt is büszke szeret lenni arra, amit alkot. Zsuzsa egész életét a színháznak adta. Szerintem itt érezte igazán otthon magát és nem a házában. (…) Évekig pánikbetegség kínozta, alig mert a színpadra kimenni, az mégsem jutott soha eszébe, hogy abbahagyja a pályát.”

A színésznő betegsége a ’70-es évek végén kezdődött. Pszichiátrián is kezelték, de csak nyugtatókat írtak fel neki, amitől még inkább bizonytalannak és tompának érezte magát. Mivel diagnosztizálni nem tudták, segítséget se kapott a tünetek leküzdéséhez.
2011-ben beszélt először nyilvánosan a pánikbetegségéről:

csala_zsuzsa_straub_dezso“Akkor még nem tudtuk, hogy a betegséget pániknak hívják… Nem akartam élni, semmiben nem volt örömöm. Nem tudtam menni, csak a falba kapaszkodva, vagy ha valakit fogtam. Emlékszem, valami bohócot játszottam, és annyira beteg voltam, hogy nem tudtam, hol a közönség. A kollégáim állandóan igazítottak, hogy merre beszéljek, mert azt se tudtam, hol vagyok… Én ezt a betegséget senkinek nem kívánom. Két évig voltam benne, végül saját magam küzdöttem le.”

Legfőbb tünete a szédülés és a bizonytalanság volt, ami együtt járt azzal a fajta beszűkült tudatállapottal, amiről pár napja is írtunk. A kibírhatatlan tünetek az alkoholhoz is elvezették:

csala_zsuzsa_kutya“Soha nem titkoltam, hogy ittam és a pánikbetegségemet sem. Pedig nagyon rossz állapotban voltam. Mindig készenlétben állt egy tartalék színésznő, hogy ha bajba kerülök, beugorhasson helyettem. Mivel úgy akartam, ezt is le tudtam győzni. A színpadon soha nem ittam, csak este otthon, hogy feldobjon. De végül saját akaratomból ezt is abbahagytam. Senki a közönségből a mai napig nem tudja, hogy én pánikbeteg voltam.”

Ahogy fogalmazott, végül a kutyáinak és az akaraterejének köszönhette, hogy kigyógyult a betegségből.

A pánikroham leküzdése

Érdemes akkor kezdeni a pánikroham leküzdését, amikor az ember nincs pánikrohamban, mert ha már tart a roham, akkor elég nehéz ezen gondolkodni és új módszereket kipróbálni a leküzdésére. Át kell tehát gondolnunk, hogy hogyan is alakul ki a roham, és előre begyakorolni, hogy mit lehet ilyenkor tenni.

A pánikroham kialakulása
A pánikroham az érzések és gondolatok egymásra hatásából alakulhat ki. A roham kétféleképp tudja előidézni magát:
1. Az ember érez valami számára szokatlant vagy ijesztőt, erről eszébe jutnak olyan gondolatok, hogy rosszul lesz, ettől elkezd valóban rosszul lenni, amitől még több olyan gondolata lesz, hogy rosszullét fenyegeti, amitől még rosszabbul lesz, és így tovább.
2. Eszébe jut, hogy akár rosszul is lehetne (vagy most rögtön, vagy egy későbbi helyzetben, amiben korábban már rosszul volt). Ettől elkezd gyorsabban dobogni a szíve, izzadni kezd, légszomja lesz, és innentől lásd az első pontot: felerősödnek azok a gondolatok, hogy no lám, tényleg rosszul leszek, ettől még rosszabbul lesz, és kész a pánikroham.

Nagyon fontos, hogy megkülönböztessük azt a két dolgot, ami itt szerepet játszik: az érzéseket és a gondolatokat. Az érzések teljesen normálisak, a gondolatok viszont hibásak és túlzóak.

Miért normálisak ezek az érzések? Azért, mert egyszerűen úgy működik a a testünk, hogy komolyabb ijedtség esetén ilyeneket kell éreznünk. Furcsán hangozhat, de a pánikrohammal járó érzések nemhogy betegséget jeleznének, hanem éppen is a test egészséges működését jelzik. A gyorsabb szívdobogás, a kapkodó légzés, a gyomortünetek, vagy az a beszűkült tudatállapot, ami sokaknak annyira ijesztő (olyan érzés, mintha nem teljesen lennének benne a világban) mind-mind az ijedségre adott helyénvaló válaszok. Annak az adrenalinnak a hatásai, ami lehetővé teszi, hogy a félelmetes helyzetből minél ügyesebben és gyorsabban el tudjunk menekülni. Ahogy ez a pánikbetegeknél be is válik, mert remekül el tudnak menekülni az ilyen helyzetekből 🙂

Ami “nem normális” (nem szolgálja a jó életminőséget), az nem a tünetek, hanem azok a gondolatok, amik az ördögi kört kialakítják. Olyasmik, miszerint “most biztosan rosszul leszek”, vagy “én mindig rosszul vagyok abban a helyzetben”, vagy “ezek a tünetek egy szívroham/agyvérzés/ájulás jelei”.
Ezek a gondolatok nem tényszerűek, túláltalánosítóak, a valóságot eltorzítóak, egyszóval hamisak. A kognitív terápia azzal foglalkozik, hogy ezeknek a gondolatoknak a hamisságára világít rá, és megtanít a helyesebb gondolkodásra. De már a terápia előtt fontos tisztában lenni azzal, hogy ezek a gondolatok nem igazak. Például: a tünetek nem a szívroham tünetei. Vagy: ha valaki korábban rosszul volt egy helyzetben, abból egyáltalán nem következik, hogy legközelebb is rosszul lesz.

Mit lehet tenni pánikrohamban?
Ismét hangsúlyozom, hogy az alábbi módszert pánikrohamon kívül érdemes alaposan begyakorolni, mert a roham alatt nehéz lesz elkezdeni a gyakorlást.
A legegyszerűbb, de nagyon hatásos módszer egy olyan légzőgyakorlat, ahol a levegőt benntartjuk, és lassabban fújjuk ki, mint ahogy belélegeztünk. A pánikrohamra jellemző a kapkodó légzés, amivel sok szén-dioxidot fújunk kik, ez pedig fokozott szívdobogást, szédülést, izomremegést, szúrásszerű fájdalmakat okoz. A szándékosan lassított és benntartott légzés ezeket a hatásokat csökkenti.
Tehát: belégzés számolással (pl. 1, 2, 3, 4), utána benntartás számolással (1, 2, 3, 4), majd kilégzés: 1, 2, 3, 4, 5, 6. Ezek csak hozzávetőleges számok, mindenki csinálja olyan ütemben, ahogy kényelmesnek érzi, de minél lassabban, és a kilégzés lassabb legyen a belégzésénél. Érdemes hasi légzést végezni, amit a hasra tett kézzel ellenőrizhetünk. Ennek a gyakorlatnak már egy-két perc alatt jelentős nyugtató hatása van. A konkrét hatásán túl pedig azért is jó, mert a légzésre való koncentrálás eltereli a figyelmet azokról a hibás gondolatokról, amik a pánikrohamot életben tartják.

Mi váltja ki a pánikrohamot?

Minden pánikbeteg arról számol be, hogy nagyon változó, hogy mikor mi vált ki pánikrohamot. Az is jellemző, hogy látszólag ugyanaz a helyzet egyik héten pánikrohamot vált ki, másik héten nem, aztán ismét, aztán csak egy kicsit… És az is meglepő tud lenni, amikor egy nagyon félelmetes helyzet a terapeutával együtt semmilyen szorongást nem okoz.

Általánosságban jó tudni, hogyan alakul ki a pánikroham, de az egyes helyzetekben nem igazán érdemes az okokat keresni. Az általános ok az, hogy a pánikbeteg nagyon erősen figyel magára, a testi működésének a legkisebb rezdülésére is, és minden változást a pánikroham szemszögéből értékel. Például: “Érzem, hogy hirtelen gyorsabban dobog a szívem, biztos rosszul leszek.” Vagy: “Bevettem ezt a gyógyszert, de egy kicsit furcsán érzem magam, ez egy szörnyű mellékhatás lehet, és a mentők fognak elvinni.”
Van tehát egy testi érzet (szívdobogás, émelygés), és van egy hozzá kapcsolódó ijesztő gondolat (rosszullét). A nem-pánikbetegek két dolgot csinálnak másképp: sokkal kevésbé érzékelik a testi változásokat, és ha mégis, akkor sem kapcsolnak hozzá ijesztő gondolatokat.

Ez az általános képlet, amit a gyógyuláshoz jó tudni. Azt viszont nem tudjuk kinyomozni, és nem is érdekes, hogy éppen mitől dobogott gyorsabban az illető szíve ugyanabban a helyzetben szerdán, miközben kedden és csütörtökön nem. Vagy hogy miért émelyeg ugyanattól a gyógyszertől egyszer, másszor meg nem. Ezek olyan összetett hatásoktól függenek, amiket nem tudunk értelmesen elemezni. Befolyásolja az időjárás, a pillanatnyi hangulat, a kialvatlanság, az aktuális élethelyzet… Még olyan apró dolgok is, hogy milyen felületen sétál az ember, mennyire érzi biztosnak a talajt a lába alatt (füvön, betonon, kockakövön stb.).

A “Miért?” helyett tehát sokkal fontosabb azt a kérdést föltenni egy pánikroham kapcsán, hogy “Mit csináljak most?” Ennek a megoldására tanítjuk a különböző gondolkodási és viselkedési technikákat…