“Hogy lehet így élni?”

panik-szindromaPánikbetegekkel foglalkozom, akik sokszor mesélik, hogy ismerőseik borzadva kérdezik tőlük: hogy lehet így élni? Hogyan él az, aki nem tud közlekedni, vagy nem tud bemenni a boltba. Milyen élet az, amikor valaki nem képes kijönni a lakásából…

Kétféle betegségfelfogással találkozom az ismerősök, családtagok részéről: vannak, akik úgy tekintenek a pszichés betegségekre, mint megváltozott állapotra, mint mondjuk egy influenzára, amiből ki lehet gyógyulni, és akkor a beteg visszaváltozik normális emberré. Be kell venni a dilibogyót, amit felír a pszichiáter, vagy elmenni terápiába, és akkor minden rendben lesz.

És vannak, akik hisztinek tekintik, amit az ember tetszés szerint abba tud hagyni, csak össze kell szednie magát.
Azt gondolom, hogy mindkét felfogás alapvetően téves. Talán egyenesen védekező reakciók, amivel távol tartjuk magunktól a pszichés betegségek rémes gondolatát.

Az általános szorongás (pánikbetegség, depresszió stb.) egyszerűen fogalmazva sokkal inkább tünet, mint betegség. Annak a tünete, hogy az emberi gondolkodás tele van torzításokkal, hiedelmekkel, hibás információfeldolgozással. Világokat alkotunk magunknak, és megalkotjuk magunkat ezekben a világokban, mindannyian, kivétel nélkül. És a világról és magunkról szőtt mesék adott körülmények között súlyosan önsorsrontó viselkedésekhez vezetnek.

Akinél ez az önsorsrontás látványossá válik, az megkapja a dilibogyót, vagy elmegy terápiába. De ugyanilyen (na jó: nagyon hasonló) torzítások működnek annál az embernél is, aki elborzadva kérdezi a pánikbetegtől, hogy “hogy lehet így élni”. Hacsak nem foglalkozott a gondolkodási sémák tudatos átalakításával – és legtöbbünkről bízvást állítható, hogy addig halogatjuk az ilyesmit, amíg csak lehet, mert fárasztó és kellemetlen -, nála is azok a sokszor hibásan funkcionáló megküzdési módok, elkerülések, alaptalan hiedelmek működnek, mint a betegben.

Ha így nézzük, a “normális” ember még inkább veszélyeztetett, hiszen nem érzékel olyan kényszerítő erejű tünetet, ami miatt törődnie kéne az általa megalkotott világkép és önkép torzításaival…

Ezzel nem azt mondom, hogy mindenki beteg és rohanjon a pszichológushoz 🙂 Csak vannak olyan életkörülmények, amikor a megalkotott kis világunk zavaróan súrlódik az “igazi” világgal, és van olyan, amikor nem. Az előbbi vacak, és betegségnek nevezzük, viszont egyben remek alkalom is arra, hogy megvizsgáljuk, rosszul csinálunk-e valamit.

Híres pánikbetegek II. – Csala Zsuzsa

“A huszadik század legnagyobb magyar komikája, akinek neve egyet jelent a mosollyal” – így beszélt Csala Zsuzsáról egy kollégája a színésznő temetésén idén márciusban. Negyven évig volt a Vidám Színpad tagja, minden szerepében nevetett és nevettetett, Jászai Mari-díjas érdemes művész volt… És pánikbeteg, depressziós és alkoholista.

csala_zsuzsa_fiatalonAz őt jól ismerő Csonka András így ír erről a kettősségről:

“Évek alatt egyetlen családtagját nem láttam a színházban, a férjét, a testvéreit, senkit. Ezt akkor furcsállottam is, hiszen az ember a hozzátartozói előtt is büszke szeret lenni arra, amit alkot. Zsuzsa egész életét a színháznak adta. Szerintem itt érezte igazán otthon magát és nem a házában. (…) Évekig pánikbetegség kínozta, alig mert a színpadra kimenni, az mégsem jutott soha eszébe, hogy abbahagyja a pályát.”

A színésznő betegsége a ’70-es évek végén kezdődött. Pszichiátrián is kezelték, de csak nyugtatókat írtak fel neki, amitől még inkább bizonytalannak és tompának érezte magát. Mivel diagnosztizálni nem tudták, segítséget se kapott a tünetek leküzdéséhez.
2011-ben beszélt először nyilvánosan a pánikbetegségéről:

csala_zsuzsa_straub_dezso“Akkor még nem tudtuk, hogy a betegséget pániknak hívják… Nem akartam élni, semmiben nem volt örömöm. Nem tudtam menni, csak a falba kapaszkodva, vagy ha valakit fogtam. Emlékszem, valami bohócot játszottam, és annyira beteg voltam, hogy nem tudtam, hol a közönség. A kollégáim állandóan igazítottak, hogy merre beszéljek, mert azt se tudtam, hol vagyok… Én ezt a betegséget senkinek nem kívánom. Két évig voltam benne, végül saját magam küzdöttem le.”

Legfőbb tünete a szédülés és a bizonytalanság volt, ami együtt járt azzal a fajta beszűkült tudatállapottal, amiről pár napja is írtunk. A kibírhatatlan tünetek az alkoholhoz is elvezették:

csala_zsuzsa_kutya“Soha nem titkoltam, hogy ittam és a pánikbetegségemet sem. Pedig nagyon rossz állapotban voltam. Mindig készenlétben állt egy tartalék színésznő, hogy ha bajba kerülök, beugorhasson helyettem. Mivel úgy akartam, ezt is le tudtam győzni. A színpadon soha nem ittam, csak este otthon, hogy feldobjon. De végül saját akaratomból ezt is abbahagytam. Senki a közönségből a mai napig nem tudja, hogy én pánikbeteg voltam.”

Ahogy fogalmazott, végül a kutyáinak és az akaraterejének köszönhette, hogy kigyógyult a betegségből.

A változástól való félelem

Ki ne akarna meggyógyulni egy olyan gyötrelmes állapotból, mint a pánikbetegség vagy a folyamatos szorongás? Látszólag egyszerű a válasz: természetesen mindenki jól akar lenni, egészségesen, szabadon menni, ahova csak tetszik, soha nem érezni többet azt a borzalmas szívdobogást, szédülést, halálfélelmet, a világ bizonytalanná válását…

Ennek ellenére a gyógyulás egyik akadálya magától a gyógyulástól való félelem. Illetve nem is annyira a gyógyulástól, hanem a változástól. Írtunk már arról, hogy a pánikbeteg vagy agorafóbiás ember sok-sok munkával kialakít olyan rutinokat, amikkel megpróbálja elkerülni a pánikrohamokat. Nem megy be a nagyobb boltokba, Budáról nem megy át Pestre, Pestről nem megy Budára, lift helyett lépcsőzik, busz helyett gyalogol, és eszébe sem jut a szomszéd városban munkát keresni, hiszen úgyse tudna odajutni.

Ezek az eljárások aztán szokásokká válnak az évek során. Fojtogató szokásokká, az igaz, de mégis ismerőssé. A viselkedésterápiás oktatás mindezek felrúgását jelenti, és ez akkor is ijesztő lehet, ha maga a pánikbetegség amúgy rengeteg szenvedéssel jár. Az eredmény: a pánikbeteg halogatja a terápia megkezdését, vagy az első egy-két óra után kimarad. Az oktató pedig nem tud mit tenni, hiszen a változás iránti elhatározás belülről kell, hogy fakadjon, azt nem lehet győzködéssel kiváltani. Érdekessé lehet tenni a terápiát, változatossá, vidámmá is akár, de fenntartani nem lehet a páciens helyett.

Mit tehetünk mégis akkor, ha a változástól való félelmet tapasztaljuk? Mi azt tartjuk hatásosnak, ha erről is tudunk nyíltan beszélgetni. Először is: nem szégyen a gyógyulástól való félelem. Sőt, természetes dolog, hiszen a pánikbetegségből való gyógyulás teljes életmódváltással jár együtt. Rengeteg olyan dolog, ami addig nem volt lehetséges, elérhetővé válik, és ez nemcsak lehetőséget jelent, hanem kihívásokat is. Ha eddig nem lehetett elmenni arra az állásinterjúra, hát most lehet, és egy kifogással kevesebb marad… Minden új lehetőségnek egyben ára is van, és az ettől való félelmet azzal tudjuk leginkább kezelni, ha a pánikbeteg maga mondja ki, hogy ez a kettősség valóban létezik.

Az a bátorság, ami a változtatáshoz kell, nem egy jellemvonás, ami egyeseknél megvan, másoknál pedig nincs; hanem folyamatos tudatosítása annak, hogy mitől félünk, és hogy miért érdemes mégis ezzel a félelemmel is szembenézni…

Híres pánikbetegek – I. rész: Kim Basinger

Mindig megnyugtató tudni, hogy kisebb-nagyobb problémáinkkal, furcsaságainkkal, akár “dilijeinkkel” nem vagyunk egyedül. Különösen igaz ez pánikbetegségben, ahol az ember sokszor el van vágva a társasági élettől, és időnként a család vagy a barátok sem értik, hogy mi is történik vele.
Az pedig külön öröm (meg egy kis káröröm), ha sikeres és híres emberek is ugyanabban szenvednek, mint mi Ha pedig meg is gyógyulnak belőle, akkor kézzel fogható példáját adják annak, hogy számunkra sem veszett el a remény.

Ilyen gyógyult pánikbetegről szól az alábbi poszt.

Kim Basinger félénk és magányos gyerek volt. Családjából az apját emeli ki, aki szigorú elvárásaival nem könnyítette meg a kis Kim életét: “Soha nem volt velem elégedett, soha nem dicsért. Gyakran hozzám se szólt, és egy gyerek a csöndbe a legrosszabb dolgokat tudja beleképzelni.”
A fiatal Kim BasingerTizenhat évesen szépségversenyt nyert, majd hamarosan már egy New York-i modellügynökség szerződtette napi 1000 dollárért. Gondolhatnánk, hogy mindez meghozta az önbizalmát, ezzel szemben így beszél erről a korszakról: “Nagyon nehéz volt egyik fellépésről a másikra mennem, és folyton azzal foglalkoznom, hogy hogy nézek ki. Utáltam, úgy éreztem, hogy megfulladok.” Bár ekkor már címlapokon szerepelt, annyira elégedetlen volt magával, hogy még a fellépések előtt sem tudott tükörbe nézni.

Hollywoodba költözött, és TV-sorozatokban kezdett szerepelni, de a külsejével és a társasági élettel itt sem tudott megbarátkozni: “Szenvedtem attól, ha az emberek néztek, ezért több számmal nagyobb ruhákat hordtam. Munka után hazamentem és zongoráztam, vagy zokogtam és sikoltoztam, hogy a feszültséget levezessem. Így kezdődött az agorafóbia.”

Huszonéves korában élt át először pánikrohamot, amiről azt mondja, sosem fogja elfelejteni: “Épp bevásárlás közben voltam, amikor hirtelen azt vettem észre, hogy megszűnnek körülöttem a hangok. Láttam, ahogy az emberek szája mozog, de nem hallottam, hogy mit mondanak. A kezem remegett, izzadtam, és nem tudtam megmozdulni, a lábam a földbe gyökerezett. Próbáltam mélyeket lélegezni, és így nagy nehezen kijutottam a boltból. Kis utcákon, lassan vezettem hazáig. Ezután hat hónapig nem léptem ki a házamból.

A félelem egész életemen végigkísért, a félelem a nyilvános helyektől, ami végül szorongáshoz és pánikbetegséghez vezetett. Bezárkóztam a házba, és szó szerint minden nap sírtam.”

Terápia segítségével ismét dolgozni kezdett, és olyan filmekben játszott, mint a 9 és fél hét, vagy a Batman, sőt később még Oscart is kapott, de a szorongás nem múlt el. Férje, a színész Alec Baldwin sem sokat tett hozzá a gyógyuláshoz azzal, hogy hülyeségnek tartotta a betegséget: “Nem értette, hogy mi történik, és nem is nagyon hitte el, hogy létező betegségről van szó.” Baldwin családja is panaszkodott Kimre, és bizarrnak tartották, hogy időnként nem jelenik meg a családi ebédeken, miközben a színésznő a hálószobában gubbasztott agorafóbiás szorongások között…

Kim BasingerEgy újabb hat hónapos időszak után, amikor nem tudott kilépni a házból, kognitív viselkedésterápiába fogott. Elkezdte azt gyakorolni, hogy mindig a jelen pillanatra figyeljen, és ne arra, hogy esetleg mi történik majd később. Más szóval, hogy ne a bizonytalan szorongásokra koncentráljon, amik sokszor meg sem valósulnak, hanem mindig csak az adott helyzetben megtehető dolgokra. Elmondása szerint ez a módszer, valamint a kislánya adott erőt és lehetőséget ahhoz, hogy legyőzze az agorafóbiát és a pánikbetegséget. Ma már, ha nem is a társasági élet középpontjaként, de pánikbetegségtől és agorafóbiától mentesen él.

Kimnek ezúton is gratulálunk, és reméljük, hogy másoknak is erőt ad a gyógyuláshoz az a tény, hogy valóban van kiút ebből a betegségből.


 

Pánikbetegség – Híres pánikbetegek

Kim Basinger 22 éves korában élt át először pánikrohamot. Sosem fogja elfelejteni. Bevásárlás közben vette észre: megszűnnek körülötte a hangok. Remegett a keze, izzadást tapasztalt, alig kapott levegőt. Évekig küzdött, hogy megszabaduljon szorongásaitól.