Szerb Antal ismerte a pánikrohamot?

utas-es-holdvilag„A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.” – így indul Szerb Antal ragyogó regénye, az Utas és holdvilág. Hogy miben állt ez a baj, azt nem áruljuk el, érdemes elolvasni a pszichologizáló-filozofáló részletekben gazdag könyvet. A főhős viselkedésének gyakran részletező leírása olykor egy-egy orvosi esettanulmány irodalmi feldolgozásának is beillenék: legtöbbünk találkozott már hasonló érzetekkel, zavarokkal – meglehet, a felismerés, hogy nem állunk egyedül a problémánkkal, segíthet ezek leküzdésében.

A hosszabb idézet előtt annyit árulunk el, hogy a regény főhőse, Mihály olaszországi nászúton van és egy rég nem látott osztálytárs váratlan felbukkanása készteti arra, felidézze ifjúságát. Feleségének kezd mesélni furcsa fiatalkori viselkedéséről, érzékzavarairól, ezek közül is a legszörnyűbbről, az örvényről.

Elragadja-e Mihályt az örvény?

Időnként úgy éreztem, hogy megnyílik mellettem a föld, és egy rettenetes örvény szélén állok. Az örvényt azért mégsem kell szóról szóra venned, sose láttam ezt az örvényt, nem volt vízióm, csak éppen tudtam, hogy ott van az örvény. Illetve azt is tudtam, hogy nincs ott, csak képzelem, hiszen tudod, milyen komplikáltak ezek a dolgok. De annyi tény, hogy mikor elfogott ez az örvény-érzés, nem mertem megmozdulni, nem tudtam egy szót sem szólni, és azt hittem, hogy mindennek vége van.

Ez az érzés egyébként nem tartott sokáig, és nem is volt sok ilyen rohamom. Nagyon kellemetlen volt egyszer természetrajz órán. Éppen megnyílt melletted a föld, mikor kihívtak felelni. Én meg se mozdultam, csak ültem tovább a helyemen. A tanár egy ideig még szólongatott, majd mikor látta, hogy nem mozdulok, felkelt, és odajött hozzám. – Mi bajod van? – kérdezte. Persze nem feleltem. Erre egy darabig nézett rám, azután visszament a katedrára, és mást hívott ki felelni. Olyan finom papi lélek volt, hogy nem szólt soha egy szót sem az esetről.

… Egy nap leesett az első hó. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, és bekapjam az extraebédet, rögtön rohantam fel a Várba. A hó különösen nagy passzió volt nekem, és az, hogy hóban a városrészek egészen mások, olyannyira, hogy el is lehet tévedni az ismerős utcák közt. Sokáig csavarogtam, azután kimentem a Bástyasétányra, és bámultam a budai hegyek felé. Egyszerre megint megnyílt mellettem a föld. Az örvény ezúttal annál plauzibilisabb volt, mert csakugyan magaslaton álltam. Minthogy akkor már többször találkoztam az örvénnyel, nem voltam annyira megrémülve, sőt bizonyos flegmával vártam, hogy majd már újra összenő a föld, és az örvény eltűnik. Így vártam egy ideig, nem tudnám megmondani, meddig, mert ilyenkor éppúgy elhagyja az embert az időérzéke, mint álmában vagy szeretkezés közben. … rémülten vettem észre, hogy az örvény növekszik, hogy már csak mintegy tíz centiméter választ el a szélétől, és az örvény lassan-lassan közeledik a lábam felé. Még néhány perc, és végem, lezuhanok. Görcsösen belekapaszkodtam a korlátba.

Eddig a szemléletes leírás. Hogy mi történt ezután, megtudható a regényből.

Olvasóinkra bízzuk annak eldöntését: vajon pánikrohamot vagy valamilyen más tünetet ír le Szerb Antal ebben a részletben. Illetve: tapasztalt-e már hasonló örvény-érzést olvasóink közül valaki?

Szerb Antal regényének szövege a Magyar Elektronikus könyvtárban: