blog

by

Mi a derealizáció, és mit kezdjük vele

 

„Évek óta küzdök szorongással, depresszióval és gyomorpanaszokkal, amikre gyógyszert szedek. Most viszont olyan pánikrohamot éltem át, amilyet eddig soha. Mintha álmodnék, teljesen valószerűtlen volt körülöttem minden. Mi lehet ez, és mit csináljak?”

Ezt a levelet kaptam nemrég egy pánikbetegtől, akinek a tünetei hirtelen új formában jelentkeztek. Amit leír, azt a szakirodalom „derealizációnak” nevezi, vagyis valóságvesztésnek. Pontosan olyan tünetei vannak, mint amiket a levélíró átélt: álomszerű érzés, mintha az ember elvesztené a kapcsolatát a külvilággal, majd nagyfokú rémület, hogy „mi ez az egész, mit csináljak”. Egy másik betegem úgy írta le ezt az állapotot, hogy „mintha a szemem 5 centivel beljebb lenne a fejemben, és onnan néznék kifelé”. Olyan ijesztő érzések ezek, hogy az embernek az is eszébe jut, hogy most már biztosan megőrült.

Először is fontos tudni, hogy ezt az érzést ugyanúgy a stresszel és szorongással járó hormoningadozások okozzák, mint a pánikroham sok más tünetét. Számtalan pánikbeteg él át rendszeresen derealizációt, és bár borzasztóan zavaró és kellemetlen a tünet, de nem okoz megőrülést és nem életveszélyes állapot. Ennyiből tehát megnyugodhatunk.

Kevésbé jó hír, hogy nem lehet közvetlenül befolyásolni, mint mondjuk egy szapora szívverést vagy izzadást. Ez utóbbiak esetén jól bevált módszer a különféle légzőgyakorlatok és izomlazító gyakorlatok. A derealizációra ezek sajnos nem hatnak ugyanolyan jól, és fennmaradhat az álomszerű érzés akkor is, ha a pánikroham már elmúlt és a beteg viszonylag nyugodtnak érzi magát.

Azonban ez sem jelenti azt, hogy az illető megőrült volna, vagy hogy örök életére így marad. Léteznek úgynevezett “lehorgonyzó” gyakorlatok, amikkel megtanuljuk tudatosítani magunkban, hogy ilyenkor is a világban vagyunk, és nincsen semmi baj. A gyógyulás hosszútávú kulcsa pedig, hogy a beteg általánosságban is visszanyerje a nyugalmát. Ahogy haladunk előre a pánikbetegség kezelésben, úgy lesznek egyre ritkábbak a pánikrohamok, és ezzel együtt egyre inkább visszatér a nyugalom és magabiztosság érzése. Ez adja azt a kiegyensúlyozottságot, ahol a derealizáció nem jelentkezik többé.

Nincs tehát azonnali biztos mód az álomszerű érzés elmulasztására, de a célzott gyakorlatok és a pánikbetegség átfogó kezelése jó megoldást nyújt rá.

Share
by

Irracionális félelmeink kezelése

A pánikbetegség egyik jellemzője, hogy a beteg tisztában van azzal, hogy a félelmei irracionálisak. Azonban hiába van jelen a racionális gondolat, hogy valószínűleg nem lesz semmi baj, a nyugtatgatás nem használ, a szorongás rettegéssé fokozódik, az ember pedig úgy érzi, tehetetlen a halálfélelemmel szemben.

És mintha ez nem volna elég, a pánikbeteg még szégyelli is magát, hogy ilyen “buta” gondolatok miatt retteg, és sokszor alig beszél róla valakinek. Nem is könnyű beszélni róla, hiszen az irracionális félelmek súlyosságát nehezen értik meg azok, akik nem éltek át ilyesmit.

Miért van ez a tehetetlenség a pánikrohammal szemben? Miért nem elég, ha az ember tudja, hogy a félelmeinek nincs értelme?

Az egyik ok az, hogy az agyunknak van egy nem racionálisan működő része, ami nem hallgat az észérvekre. Erről részletesen írtunk a Rakoncátlan elefánt című bejegyzésben, ahol az elefánt jelenti az irracionális részünket, a hátán ülő ember pedig a logikus gondolkodást, ami kétségbeesve próbálja megfékezni az elefántot.

A másik ok az, hogy a rossz élmények sokkal mélyebben megmaradnak az emlékezetünkben, mint a semleges vagy jó élmények. Néha elég egyetlen pánikrohamot átélni, és az ember máris kezdi elkerülni az ahhoz hasonló helyzeteket. Ezeket az emlékeket később csak nehéz munkával lehet közömbösíteni.

A cikk kibővített tartalommal a Pánikrendelő új weboldalán olvasható:

Szubjektív félelem – objektív valóság. Irracionális félelmeink kezelése

Share
by

A halálfélelemről

Amikor azt boncolgatjuk, hogy mitől fél a pánikbeteg páciens, gyakran elhangzik a válasz: a haláltól. Akár egy konkrét formájától (jellemzően szívrohamtól vagy agyvérzéstől), akár csak úgy általánosságban attól, hogy lecsap a halál egy rosszullét közben.

Nem játszom a bölcset, nem osztogatok ” jó tanácsokat”, amik amúgy is haszontalanok lennének egy ilyen mélyen gyökerező félelemmel szemben. De talán kimondatlanul is azt próbálom átadni, hogy a halál… hát azt nem kell annyira komolyan venni.
Meglehet, tartok attól is, hogy ha ezt kimondanám, a páciensek bolondnak hinnének, vagy szívtelennek, akiből az empátia szikrája is hiányzik.

Tegnap meghalt Umberto Eco, és ahogy olvasgattam a nekrológokat, belefutottam egy tőle származó idézetbe:
“Mindig is lenyűgözött az emberi nevetés. Azt hiszem, a nevetés megszelídíti a halált, mert nem vesszük a halált olyan véresen komolyan, ha az életet sem vesszük véresen komolyan.”

Igen. Valahogy így.

Share
by

Az önazonosság csapdája

„…miért éppen én vagyok a sok közt én? Mily titok kapcsolja minden érdekem, érzésem éppen ehhez a csinos, kis testhez? Mért nem a szomszédoméhoz?” (Babits Mihály: A gólyakalifa)

onazonossag

Miért én vagyok én?

Emberi mivoltunk talán legnagyobb értéke, hogy értelmes, gondolkodó lényként öntudattal rendelkezünk. Ez az érték nemcsak azért becses számunkra, mert lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük magunkat mind a fizikai természettől, mind az élőlények világától, hanem azért is, mert az öntudattal ugyancsak rendelkező embertársaink közt is megtalálhatjuk a helyünket. A családban, a baráti társaságban, a munkahelyi közösségben, sőt, a társadalom egészében betöltött szerepünk szoros összefüggésben áll azzal, hogy mi kinek tartjuk magunkat – és hogy kinek tartanak a többiek. Az emberi közösségben élve öntudatunk teszi lehetővé nemcsak azt, hogy kontrolláljuk cselekedeteinket és tudatos életet éljünk, hanem azt is, hogy másokkal együtt élni képesek legyünk – igazodva az ő személyiségükhöz, az ő tudatos cselekedeteikhez.

Az egyén számára a társadalomba való beilleszkedés képességénél semmivel sem kevésbé fontos az, hogy önmagával kibékülve, saját identitásával harmóniában tudjon élni. Ennek alapja pedig nemcsak az önismeret, hanem az önbecsülés is – és ha értéknek nevezzük az öntudat egészét, akkor egyenesen áldásnak kell tekintenünk az önbecsülés képességét. Persze nem túltengő egóra, nem önzésre és nem alap nélküli túlzott önbizalomra gondolunk ennek hangsúlyozásakor, hanem arra, hogy a helyét a világban megtaláló emberben tudatosul: méltó vagyok, érdemes vagyok arra a szerepre, amit a családban, baráti közösségben, munkahelyen betöltök.

Ez így nagyon rendben is lenne.

Csakhogy…

> korábbi írásunk kiegészített tartalommal új honlapunkon olvasható:

Ki vagyok én?

Egyrészt vagyok én, és másrészt van az, aki engem én-ként definiál. Én azt mondom: én én vagyok. Az én-tudatom pedig azt mondja nekem: te vagy én. De mi lesz, ha egyszer azt mondja: te nem vagy én!?

Share
by

“Hogy lehet így élni?”

panik-szindromaPánikbetegekkel foglalkozom, akik sokszor mesélik, hogy ismerőseik borzadva kérdezik tőlük: hogy lehet így élni? Hogyan él az, aki nem tud közlekedni, vagy nem tud bemenni a boltba. Milyen élet az, amikor valaki nem képes kijönni a lakásából…

Kétféle betegségfelfogással találkozom az ismerősök, családtagok részéről: vannak, akik úgy tekintenek a pszichés betegségekre, mint megváltozott állapotra, mint mondjuk egy influenzára, amiből ki lehet gyógyulni, és akkor a beteg visszaváltozik normális emberré. Be kell venni a dilibogyót, amit felír a pszichiáter, vagy elmenni terápiába, és akkor minden rendben lesz.

És vannak, akik hisztinek tekintik, amit az ember tetszés szerint abba tud hagyni, csak össze kell szednie magát.
Azt gondolom, hogy mindkét felfogás alapvetően téves. Talán egyenesen védekező reakciók, amivel távol tartjuk magunktól a pszichés betegségek rémes gondolatát.

Az általános szorongás (pánikbetegség, depresszió stb.) egyszerűen fogalmazva sokkal inkább tünet, mint betegség. Annak a tünete, hogy az emberi gondolkodás tele van torzításokkal, hiedelmekkel, hibás információfeldolgozással. Világokat alkotunk magunknak, és megalkotjuk magunkat ezekben a világokban, mindannyian, kivétel nélkül. És a világról és magunkról szőtt mesék adott körülmények között súlyosan önsorsrontó viselkedésekhez vezetnek.

Akinél ez az önsorsrontás látványossá válik, az megkapja a dilibogyót, vagy elmegy terápiába. De ugyanilyen (na jó: nagyon hasonló) torzítások működnek annál az embernél is, aki elborzadva kérdezi a pánikbetegtől, hogy “hogy lehet így élni”. Hacsak nem foglalkozott a gondolkodási sémák tudatos átalakításával – és legtöbbünkről bízvást állítható, hogy addig halogatjuk az ilyesmit, amíg csak lehet, mert fárasztó és kellemetlen -, nála is azok a sokszor hibásan funkcionáló megküzdési módok, elkerülések, alaptalan hiedelmek működnek, mint a betegben.

Ha így nézzük, a “normális” ember még inkább veszélyeztetett, hiszen nem érzékel olyan kényszerítő erejű tünetet, ami miatt törődnie kéne az általa megalkotott világkép és önkép torzításaival…

Ezzel nem azt mondom, hogy mindenki beteg és rohanjon a pszichológushoz 🙂 Csak vannak olyan életkörülmények, amikor a megalkotott kis világunk zavaróan súrlódik az “igazi” világgal, és van olyan, amikor nem. Az előbbi vacak, és betegségnek nevezzük, viszont egyben remek alkalom is arra, hogy megvizsgáljuk, rosszul csinálunk-e valamit.

Share
by

Ismerd meg önmagad

a_puthia

A delphoi jósnő. Sir John Collier (1850- 1934) angol festő munkája

Ha művelt körökben szóba kerül az önismeret, önmagunk megismerése, akkor a korszerű lélektani nézetek tárgyalása előtt illik megemlíteni, hogy Apolló görög isten szentélyének, a delphoi jósdának ez volt a nevezetes felirata: ISMERD MEG ÖNMAGAD.

A felszólítás és a görög mitológiára való hivatkozás kétségtelenül tökéletes felütése lehet a témának, a kérdés inkább az, hogy a szép szlogen mögé sikerül-e tartalmat tennünk, az önismeretről való elmélkedés túlmegy-e a közhelyeken, túlmegy-e a vulgárpszichológián, avagy kimerül annak hangsúlyozásában, hogy – például a lelki problémák orvoslásában – mekkora nagy jelentősége van az önismeretnek.

Ám akár magas szakmai nívón, akár a lapos közhelyek szintjén folyik a téma kifejtése, egyvalami fölött szinte bizonyosan elsiklik az, aki a közismert feliratra hivatkozva kezdte eszmefuttatását. Ez pedig ennek a nevezetes feliratnak a harmadik mondata. Amely így hangzik: ……………………..

Ha meg akaja tudni, a cikk felújított tartalommal új blogunkban olvasható:

Az önismeret csapdája – Ismerd meg önmagad

Az nem jó megoldás, ha valami ismeretlent csak azért ismerünk meg, hogy aztán egy sötét pincébe zárjuk. Ebből csak újabb szorongás, frusztráció származhat.

Share
by

Szerb Antal ismerte a pánikrohamot?

utas-es-holdvilag„A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.” – így indul Szerb Antal ragyogó regénye, az Utas és holdvilág. Hogy miben állt ez a baj, azt nem áruljuk el, érdemes elolvasni a pszichologizáló-filozofáló részletekben gazdag könyvet. A főhős viselkedésének gyakran részletező leírása olykor egy-egy orvosi esettanulmány irodalmi feldolgozásának is beillenék: legtöbbünk találkozott már hasonló érzetekkel, zavarokkal – meglehet, a felismerés, hogy nem állunk egyedül a problémánkkal, segíthet ezek leküzdésében.

A hosszabb idézet előtt annyit árulunk el, hogy a regény főhőse, Mihály olaszországi nászúton van és egy rég nem látott osztálytárs váratlan felbukkanása készteti arra, felidézze ifjúságát. Feleségének kezd mesélni furcsa fiatalkori viselkedéséről, érzékzavarairól, ezek közül is a legszörnyűbbről, az örvényről.

Elragadja-e Mihályt az örvény?

Időnként úgy éreztem, hogy megnyílik mellettem a föld, és egy rettenetes örvény szélén állok. Az örvényt azért mégsem kell szóról szóra venned, sose láttam ezt az örvényt, nem volt vízióm, csak éppen tudtam, hogy ott van az örvény. Illetve azt is tudtam, hogy nincs ott, csak képzelem, hiszen tudod, milyen komplikáltak ezek a dolgok. De annyi tény, hogy mikor elfogott ez az örvény-érzés, nem mertem megmozdulni, nem tudtam egy szót sem szólni, és azt hittem, hogy mindennek vége van.

A folytatás, illetve az új tartalommal kiegészített cikk teljes egészében új weboldalunkon olvasható:

Pánikroham az Utas és holdvilágban

Share
by

Híres pánikbetegek II. – Csala Zsuzsa

“A huszadik század legnagyobb magyar komikája, akinek neve egyet jelent a mosollyal” – így beszélt Csala Zsuzsáról egy kollégája a színésznő temetésén idén márciusban. Negyven évig volt a Vidám Színpad tagja, minden szerepében nevetett és nevettetett, Jászai Mari-díjas érdemes művész volt… És pánikbeteg, depressziós és alkoholista.

csala_zsuzsa_fiatalonAz őt jól ismerő Csonka András így ír erről a kettősségről:

“Évek alatt egyetlen családtagját nem láttam a színházban, a férjét, a testvéreit, senkit. Ezt akkor furcsállottam is, hiszen az ember a hozzátartozói előtt is büszke szeret lenni arra, amit alkot. Zsuzsa egész életét a színháznak adta. Szerintem itt érezte igazán otthon magát és nem a házában. (…) Évekig pánikbetegség kínozta, alig mert a színpadra kimenni, az mégsem jutott soha eszébe, hogy abbahagyja a pályát.”

A színésznő betegsége a ’70-es évek végén kezdődött. >> tovább >> A cikk teljes terjedelmében, kiegészített tartalommal, a pánikbetegség öngyógyításával foglalkozó új weboldalunkon olvasható:

Híres pánikbetegek II. – Csala Zsuzsa

Share
by

A pánikroham leküzdése

Jelentkezzen a pánikbetegég leküzdését célzó öngyógyító programunkra:

Jelentkezés: Pánikbetegség leküzdése – videók

– terápiás gyakorlatok elsajátítása oktatóvideók segítségével. Más:

A pánikroham leküzdése légzőgyakorlattal

Érdemes akkor kezdeni a pánikroham leküzdését, amikor az ember nincs pánikrohamban, mert ha már tart a roham, akkor elég nehéz ezen gondolkodni és új módszereket kipróbálni a leküzdésére. Át kell tehát gondolnunk, hogy hogyan is alakul ki a roham, és előre begyakorolni, hogy mit lehet ilyenkor tenni.

A pánikroham kialakulása

A pánikroham az érzések és gondolatok egymásra hatásából alakulhat ki. A roham kétféleképp tudja előidézni magát:

  1. Az ember érez valami számára szokatlant vagy ijesztőt, erről eszébe jutnak olyan gondolatok, hogy rosszul lesz, ettől elkezd valóban rosszul lenni, amitől még több olyan gondolata lesz, hogy rosszullét fenyegeti, amitől még rosszabbul lesz, és így tovább.
  2. Eszébe jut, hogy akár rosszul is lehetne (vagy most rögtön, vagy egy későbbi helyzetben, amiben korábban már rosszul volt). Ettől elkezd gyorsabban dobogni a szíve, izzadni kezd, légszomja lesz, és innentől lásd az első pontot: felerősödnek azok a gondolatok, hogy no lám, tényleg rosszul leszek, ettől még rosszabbul lesz, és kész a pánikroham.

Nagyon fontos, hogy megkülönböztessük azt a két dolgot, ami itt szerepet játszik: az érzéseket és a gondolatokat. Az érzések teljesen normálisak, a gondolatok viszont hibásak és túlzóak.

Miért normálisak ezek az érzések? Azért, mert egyszerűen úgy működik a a testünk, hogy komolyabb ijedtség esetén ilyeneket kell éreznünk. Furcsán hangozhat, de a pánikrohammal járó érzések nemhogy betegséget jeleznének, hanem éppen is a test egészséges működését jelzik. A gyorsabb szívdobogás, a kapkodó légzés, a gyomortünetek, vagy az a beszűkült tudatállapot, ami sokaknak annyira ijesztő (olyan érzés, mintha nem teljesen lennének benne a világban) mind-mind az ijedségre adott helyénvaló válaszok. Annak az adrenalinnak a hatásai, ami lehetővé teszi, hogy a félelmetes helyzetből minél ügyesebben és gyorsabban el tudjunk menekülni. Ahogy ez a pánikbetegeknél be is válik, mert remekül el tudnak menekülni az ilyen helyzetekből 🙂

Ami “nem normális” (nem szolgálja a jó életminőséget), az nem a tünetek, hanem azok a gondolatok, amik az ördögi kört kialakítják. Olyasmik, miszerint “most biztosan rosszul leszek”, vagy “én mindig rosszul vagyok abban a helyzetben”, vagy “ezek a tünetek egy szívroham/agyvérzés/ájulás jelei”.

Ezek a gondolatok nem tényszerűek, túláltalánosítóak, a valóságot eltorzítóak, egyszóval hamisak. A kognitív terápia azzal foglalkozik, hogy ezeknek a gondolatoknak a hamisságára világít rá, és megtanít a helyesebb gondolkodásra. De már a terápia előtt fontos tisztában lenni azzal, hogy ezek a gondolatok nem igazak. Például: a tünetek nem a szívroham tünetei. Vagy: ha valaki korábban rosszul volt egy helyzetben, abból egyáltalán nem következik, hogy legközelebb is rosszul lesz.

Mit lehet tenni pánikrohamban?

Van-e mód öngyógyításra?

Ismét hangsúlyozom, hogy az alábbi módszert pánikrohamon kívül érdemes alaposan begyakorolni, mert a roham alatt nehéz lesz elkezdeni a gyakorlást.

A legegyszerűbb, de nagyon hatásos módszer egy olyan légzőgyakorlat, ahol a levegőt benntartjuk, és lassabban fújjuk ki, mint ahogy belélegeztünk. A pánikrohamra jellemző a kapkodó légzés, amivel sok szén-dioxidot fújunk kik, ez pedig fokozott szívdobogást, szédülést, izomremegést, szúrásszerű fájdalmakat okoz. A szándékosan lassított és benntartott légzés ezeket a hatásokat csökkenti.

Tehát ezzel az öngyógyító gyakorlattal csillapíthatjuk a félelmi rohamot:

  • belégzés számolással (pl. 1, 2, 3, 4),
  • utána benntartás számolással (1, 2, 3, 4),
  • majd kilégzés: 1, 2, 3, 4, 5, 6.

Ezek csak hozzávetőleges számok, mindenki csinálja olyan ütemben, ahogy kényelmesnek érzi, de minél lassabban, és a kilégzés lassúbb legyen a belégzésénél. Érdemes hasi légzést végezni, amit a hasra tett kézzel ellenőrizhetünk. Ennek a gyakorlatnak már egy-két perc alatt jelentős nyugtató hatása van. A konkrét hatásán túl pedig azért is jó, mert a légzésre való koncentrálás eltereli a figyelmet azokról a hibás gondolatokról, amik a pánikrohamot életben tartják.

A pánikbetegség kezelése, öngyógyítása

pánikroham leküzdése, öngyógyításaLéteznek sokkal komplexebb terápiás gyakorlatok, amelyek leginkább a gondolkodásunkra hatnak és rossz beidegződéseink leküzdésére szolgálnak. Ezek önállóan is elsajátíthatók és a légzőgyakorlathoz hasonlóan elvégezhetők otthoni körülmények között. További ismeretek és jelentkezési lehetőség, keresse a JELENTKEZÉS menüpontot új honlapunkon:

Természetesen a viselkedésterápiás gyakorlatokat is akkor megtanulni, amikor nem vagyunk még közel a következő pánikrohamhoz – de az előzőt már kihevertük.

Share